2013. július 25., csütörtök

16. fejezet - Divatbemutató?

Hali csajok!

Most írhatnám, hogy megint késtem (nem is kicsit, úgy látszik nekem ez a specialitásom), vagy sajnálom, meg röstellem, de nem teszem. A történetet elsősorban magamnak írom, az pedig csak hab a tortán, hogy Ti itt vagytok, és minden szépet írtok. Néha nekem is vannak olyan időszakaim, amik nem éppen eseménydúsak, és éppen nincs ihletem, ez szerintem bárkivel előfordulhat. Most épp velem. Mindenesetre igyekszem összedobni egy részt, és majd a Justin-os blogomra is megy majd egy hamarosan (?). Ha valahol elgépelek valamit, azért bocsánat, meg azért is ha néha hülyeségeket írok, de közben itt megy épp a Star Wars ötödik része, ami mostanában lett a kedvencem. Na, puszi!
Kellemes olvasást kíván:
Nina
I need your love
Az előző nap eseményeire alig emlékszem. Természetesen az tisztán és pontosan rémlik, mi volt a metróban és az utcán. Tudom, hogy Louis-szal mit csináltunk, és tudom miket olvastam Rebecca-ról. Ami ezután történt szinte teljesen kiesett.
Reggel gyűrött hajjal és fejjel ébredtem, majd az éjjeliszekrényemre pillantva megláttam a sok gyógyszeres dobozt, és a lázmérőt is. A telefonomra pillantva láttam, hogy pont tíz óra van. És szerda. Te jó ég! Most akkor először elkéstem volna a suliból? Hirtelen felpattantam, de annyira nem tett jót a fejemnek, hogy visszaszédültem az ágyra. A szememet dörzsölve próbáltam enyhíteni a kíméletlen fájdalmat. Végül erőt vettem, és felálltam, majd lassan lépkedtem le a lépcsőn. A fiúk mind lent voltak, plusz Perrie is jelen volt.
- Jól vagy? - futott oda hozzám Liam.
- Nem egészen. - vallottam be.
- Csináltam neked reggelit! - hozott oda hozzám Niall egy tálcát, amin egy tányér tojásrántotta volt, plusz egy pohár narancsdzsúz.
- Köszönöm szépen! - mosolyogtam rá hálásan, majd belekortyoltam az italba. - Danielle és Eleanor? - kérdeztem kicsivel később, mert feltűnt, hogy ők nincsenek itt.
- Eleanor dolgozik, Danielle pedig elvitte kocsival, és megvárta. Még korábban elmentek. - magyarázta el Zayn.
- Eleanor hol dolgozik? - érdeklődtem, mert ezt még nem is tudtam ezidáig, hogy Eleanor dolgozik valahol.
- Modell. A Hollister-nél. - válaszolt maga elé meredve faarccal Louis.
- Aha - feleltem kurtán.
Lassan majszolgattam a reggelim, amihez még egy zsömlét is hoztak nekem a fiúk. Kedves. Valójában semmi különöset nem csináltunk, ők csak elszórva üldögéltek, néha ki-ki szaladtak a konyhába vagy fel az emeletre. Pár perc múlva kulcscsörgést hallottunk a zárban, majd Eleanor és Danielle libbent be rajta.
- Sziasztok! - köszönt jókedvűen Eleanor, majd lehuppant közénk a kanapéra. - Képzeljétek! - fordult felénk. - Holnap lesz egy divatbemutató, amin fellépek. És meghívhatok annyi embert, amennyit csak szeretnék. - csacsogott. - Úgyhogy meghívlak titeket! - nézett végig rajtunk.
- Az jó! - próbált mosolyt erőltetni az arcára Louis.
- Én nem hiszem, hogy tudok menni. - próbáltam szomorú hangon mondani, ami nagyjából sikerült is. Őszintén sosem tartottam rá igényt, hogy ropi lányokat nézzek néhány puccos ruhában. Még ha az Eleanor is. Végülis nem olyan jó barátom, hogy feltétlenül ott legyek a kis divatbemutatóján. Meg most van is egy jó kifogásom. Hogy beteg vagyok.
- Igen, azt gondoltam. - mondta gúnyosan, ami valójában meglepett. - Vagyis, a fiúk mondták, hogy nem vagy jól. - szépítette meg az előző mondatát. Ezt nem tudtam mire vélni.
- Akkor holnap egyedül leszek. Szuper. - gondolkodtam hangosan.
- Én itthon maradok veled! - szólalt meg hirtelen Louis, ami megintcsak meglepett. Kicsit sok a meglepetés mostanság.
- Miiii??? - hüledezett Eleanor. - Nem maradhatsz itthon! Hiszen divatbemutatóm lesz!
- De már százszor voltam a divatbemutatóidon, és amúgy is, a lányok ott lesznek, meg a srácok is. - magyarázott lazán a fiú.
- Kösz szépen! - nézett először barátjára, majd rámsandított. Most komolyan Rám mérges? Ez a lány nem egészen normális. Úgy döntöttem, inkább nem is mondok semmit, jobb, ha csendben maradok.

Másnap

- Kívánjatok szerencsét! - ujjongott Eleanor, és már mindenki indulásra készen állt, hogy a bemutatóra érjenek. Még gyorsan adott egy csókot Louis-nak, és vonakodva, de nekem is két puszit, majd mindenki kitódult az ajtón, és elhajtottak pár kocsival.
- Amúgy. Megkérdezhetném, hogy miért jelentkeztél önként és dalolva, hogy itthon maradhass beteget ápolni? - próbáltam szembesíteni a tőlem egy lépésre álló Louis-t.
Válasz az nem jött, csak közelebb lépett hozzám, és magához húzott, és az ajkait durván az enyémekhez nyomta.
- Nem bírom nélküled! - felelte, mikor egy pillanatra eltolt magától.
- Nem szabad...
- Nem érdekel! - csókolt meg még egyszer.
Az egész szituáció nem volt érthető. Azért maradt velem itthon, hogy egy kicsit kettesben lehessen velem. De nem enyhén visszataszító egy olyan lány, aki pizsibe rohangál egész nap, semmi sminkkel, és nagy karikákkal a szeme alatt? Szerintem igen. Én mellesleg az ő helyében nem álltam volna le magammal.
Mindenesetre örültem, hogy így alakult. Nem éppen érdekelt az, hogy mit gondolna most Eleanor, Perrie, Danielle vagy éppen Liam. A többi fiúhoz meg igazából ez annyira nem kapcsolódik. Úgyhogy őket, meg sem kell említenem.
Egyre közelebb voltunk egymáshoz, mígnem már a hátamon éreztem a kezét, amivel simogat. Az enyémmel a hajába túrtam, a másikkal pedig átkaroltam. Abban a pillanatban azt éreztem, hogy semmi bajom, nem is számítottak a napokban történt események, csak Ő. Hogy most itt van, és úgy éreztem, hogy nem vágyom semmi másra csak rá. Mert szeretem. Hiába is akarom tagadni.
Hogy tetszett a rész?

2013. július 9., kedd

Megint új blog :)

Halihó :) Igen, nyár van, én pedig nem tudok megülni a seggemen. Ezt az is jelzi, hogy nyitottam egy új blogot, ami kivételesen nem egy story-ról szól, hanem kritikáról, grafikáról, és leírásokról. Remélem tetszeni fog, ha láttok benne fantáziát, iratkozzatok fel rá! ;)

http://3.bp.blogspot.com/-LK4pM0k3mfE/Udq9tVkNtUI/AAAAAAAAAXY/N6kOoUaOE6U/s1600/diee.png
Die young

2013. július 8., hétfő

15. fejezet - Itthon maradsz

Hali csajok!

Nem tudom pontosan mikorra ígértem a részt, de a gépem megint szarakodik, és olyan lassú, hogy elég gyorsan nyomja fel bennem a pumpát, ha ezt lehet így mondani. Ez most inkább egy olyan rész lett, amiben az előzőhöz viszonyítva nem sok minden történik benne, viszont az egyik szereplőről, kiderül valami, amit eddig nem tudtunk, csak sejthettük...
Ez a rész most egy kicsit rövidebb lett, tekintettel az előzőre, ami valósággal egy kisregény volt. Kárpótlásképp mostantól (megpróbálom) csütörtökönként hozni majd a részeket!
Kellemes olvasást kíván:
Nina
Safe and Sound
Nem tudom abban a pillanatban mit érezhetett. Talán megsajnált, ahogyan sírtam neki a telefonba, most meg a nyomorult külsőmet és elfolyt sminkemet látva megszánt. Nem igazán értettem.
Kissé eltoltam magamtól, az ajkaimat leválasztottam az övéiről, és egy kicsit hátráltam. Louis vette az adást, majd elindult felém, átkarolt, és kivezetett abból a mocskos utcából. Akkor éreztem, hogy már vacogok, és a rajtam lévő vizes ruha csak ront a helyzeten. Csak pár utcát kellett mennünk, és már el is értünk a házunkig. Ha ezt tudtam volna, hogy ilyen közel van, nem kezdek fetrengeni a földön. Most már mindegy.  Louis előkotorta a kulcsát, és előreengedett. Hihetetlenül jó érzés volt a meleg lakásba érni. Legszívesebben azonnal befeküdtem volna az ágyba, és az egész telet átaludtam volna.
- Oké, akkor menj fel, és zuhanyozz le forró vízzel. Ezeket a ruhákat, pedig... Majd vedd le... - hebegte. Kicsit félreérthető volt a szituáció, ezért is inkább egy elfojtott mosoly keretében megindultam az emeletre, majd két lépés után visszafordultam.
- Köszönöm, hogy értem jöttél! - fordultam felé.
Ő csak biccentett és egy mosolyt küldött felém. Végül komolyan felfelé vettem az irányt, és gyors léptekkel a szobámban kötöttem ki. A fürdőszobámba értem, majd forró vizet engedtem magamnak, gyorsan lehámoztam magamról a csurom vizes ruhákat, majd a szennyesbe dobtam őket.
Gyorsan beugrottam a kádba, és szinte megváltás volt jégkockává fagyott testemnek a forró, gőzölgő víz.
Fél óráig áztattam magam, mivel annyira jól esett a testemnek lebegni a vízben, és olyan megnyugvást adott, mintha a pár órával megtörtént eset meg sem történt volna. Mikor a víz már nagyjából kihűlt, kiszálltam, majd a törölközőbe bújtattam magam. A szekrényemből kivettem egy melegítőalsót, és egy pulcsit, mert még egy kicsit fáztam.
Lentről hallottam a bejárati ajtó becsapódását, ebből következtettem, hogy megjöttek a fiúk. Gondoltam lemegyek, és üdvözlöm őket. Már csak abban reménykedtem, hogy Louis nem mondott nekik semmit, mert nem volt már sok kedvem volt, ahhoz, hogy aggódjanak értem.
- Hol voltatok? - kérdeztem tőlük, mikor megjöttek.
- Közönségtalálkozón. Louis nem érezte jól magát, ezért nem jött. - adta meg a választ Zayn.
- Hogy vagy? - lépett oda hozzám Liam, és egy puszit nyomott a homlokomra. - Várj! Forró a homlokod! Nem vagy te lázas? - tette már a kezét a fejemre.
- Nem tudom. Nem mértem. - vontam meg a vállam.
- Jól vagy? - fürkészte az arcom.
- Hát, volt egy kis incidensem az esőben. Eláztam, de semmi komoly. - szépítettem egy kicsit.
- Oké, akkor dőlj le. Holnap itthon maradsz, jó? - simította meg a hajam.
- Oké. - indultam fel az emeletre.
Még visszamosolyogtam rájuk, és láttam a többiek arcán, hogy kicsit aggódnak. Kivéve egy emberén nem. Harry-én. Olyan semmitmondó arccal bámult rám, hogy az már megrémisztett. Gondoltam, hogy van valami baja. Viszont nem szerettem volna, odamenni hozzá, és megint hegyi beszédet tartani neki. Azonban visszaemlékeztem, mikor legutóbb dumáltunk. Ha jól emlékszem a barátnője miatt volt olyan.
Benyitottam a szobámba, majd lehuppantam az ágyamra, és felnyitottam a netbook-om tetejét, és megnyitottam a netet. A keresőnél egy ideig haboztam, mivel nem jutott eszembe a lány neve. Rebecca? Rebecca Valami? Rebecca... White?! Igen, ez lesz az! Gyorsan bepötyögtem a nevét, majd kijött róla csomó kép, amint hírességekkel kavar, smárolós fotók mindenütt, néhány ismerős arc, és jó sok szakítós cikk. A legtöbben az szerepelt, hogy a csaj csak azért csavarta ez a fiúk fejét, hogy végre befusson, mint énekes, és nem saját maga dolgozik meg a hírnévért. Elszakított bandák, összetört szívek... Anyám, ez a csaj maga a végzet asszonya.
Mikor mégtöbb smacis kép töltött be, gyorsan lecsaptam a gépem fedelét, mert arra lettem figyelmes, hogy szédülök, fáj a fejem és a torkom egyszerre.
Gyorsan lefutottam a földszintre, hogy bevegyek valami gyógyszert. Nem kellett volna annyira szaladnom, mert a szédüléstől szó szerint összeestem. Szerencsémre már nem a lépcsőn parádéztam, hanem leértem. Azért annyira nem puffantam nagyot, de a srácok felfigyeltek a hangra, és Niall a segítségemre is sietett, és felsegített. A fejem majdnem széthasadt, és a szemem dörzsölésével próbáltam enyhíteni - sikertelenül. Már a több srác is, odasietett hozzám, én pedig kómásan próbáltam valamerre menni.
- Felkísérlek, oké? - nézett a szemembe Zayn. - Louis, hoznál neki valami gyógyszert? Lázmérőt, és lázcsillapítót is, ha kérhetnék!
Már csak arra emlékszem, hogy a szobámban vagyok, és csomó gyógyszert toltak belém, kiderült, hogy 38,7 fokos lázam volt, majd odajött a fiúk háziorvosa is, aki egész hétre kiírt a suliból. Hát mondom: remek.
Hogy tetszett a rész?

2013. június 30., vasárnap

14. fejezet - Pánik?


Hali csajok!

És megint tökre szégyenlem magam, mert papolok itt, hogy milyen rohadt sűrűn fogom hozni a részeket, aztán egy hét múlva meg idetolom a képem. Sajnálom, viszont most nyomós okom volt rá, hogy ne írjak, mert Olaszországban voltam, ahol nemigen volt net, úgyhogy most megpróbálom összeszedni minden gondolatomat, és egy nagy szófosás - már elnézést - keretében megírni az új részt! :D
+ Ne felejtsétek el, hogy mostantól Bloglovin'-on tudtok követni, aki szereti, olvassa a blogomat, annak mindenképpen ajánlom figyelmébe!
Kellemes olvasást kíván:
Nina
Louis szemszöge

Ballad of Dwight Fry
Őszintén: megbántam amit tettem. Nem lett volna szabad erőszakoskodnom Belle-lel, de ez is csak rám jellemző. Egyszerűen annyira elvarázsolt, hogy nem tudtam magam kordában tartani, és abban a pillanatban az sem érdekelt, hogy Ő mit szeretne. Nem néztem sem az Ő érdekeit, sem az enyémeket. Miután kidobott volt időm gondolkozni, és beláttam, hogy hibáztam. Megbántottam. Most még inkább igyekszem, hogy Neki ne okozzak fájdalmat. És igen, megpróbáltam újrakezdeni Eleanor-ral. Bevallom, nem lelkesedtem először, de jobban végiggondolva a dolgokat ez lesz így jobb. Mivel ha kiderülne, hogy akár egy ujjal is hozzányúltam Belle-hez, akkor nem én szívnék érte, hanem Ő. Mivel Ő volt az, aki idejött és fenekestül felforgatta az életünket, a lányok nem rám, hanem Rá haragudnának, amiért kitúrta Eleanor-t, a rajongókról pedig nem is beszélve. Komolyan néha nem értem a directionereket. Szeretem őket meg minden, de néha annyira képesek felfújni dolgokat, és még azt is elképzelem, hogy szerveznének egy olyan eseményt, hogy "nyírjuk ki azt a cafkát", vagy valami ilyesmit.
A lényeg pedig: megbántam. Most igyekszem helyrehozni azt, amit elrontottam, és igyekszem semmiféle kapcsolatba sem lépni Vele. Nehéz lesz.

Isabelle szemszöge

Lassan egy hete, hogy elkezdtem a sulit, amit nagyon megszerettem. Effie-vel tök sokat beszélgettem, kiderült, hogy csomó mindenben hasonlítunk (mondjuk ő nem szereti a Kiss-t, de mindegy), és érdekes egyszer sem akart eljönni hozzám és a fiúkhoz. Arra gondoltam, hogyha valaki megtudja, hogy az én bátyám Liam, csak azért fog velem jópofizni, hogy a srácok közelébe juthasson. Jelenleg csak Effie az, akivel rendszeresen dumálok, és ő úgy tűnik nem ilyen fajta. Amúgy meg Twitteren és Instagrammon is bekövettük egymást, de ez már részletkérdés.
Az a bizonyos nap sem volt az átlagosnál eltérő. Minden jól ment, a suliban már elkezdtünk "tanulni" (festegettünk), egészen, amíg haza nem indultam, és be nem mentem metróba.
A szerelvény csak hét perc várakozás után érkezett meg, én pedig már tűkön ültem, hogy végre haza tudjak menni. Szokásos módon megvártam, hogy az emberek kitolakodják magukat, majd mikor nem volt akkora tömeg az ajtónál én is befáradtam. Mint mindig egy ülést elfoglaltam, majd csak meredtem magam elé. Velem szemben egy férfi állt: szakadt ruházattal és úgy tizenöt évvel idősebb lehetett nálam. Nem bámultam, épp, hogy csak végigmértem, majd elkaptam a tekintetem, mert láttam, hogy ő is engem néz. Ettől kirázott a hideg, ezért próbáltam elterelni a gondolataimat, ezért a zsebemből kivettem az iPod-om, a fülest bedugtam a fülembe, és benyomtam Alice Cooper egyik dalát.
Próbáltam kerülni a kontaktust, de annyira feltűnő volt, hogy néz, muszáj volt akár csak egy pillanatra is rásandítanom. Egy másodperc elég volt hozzá, hogy nagyjából leolvassak valamit a képéről. Gúnyosan mosolygott, és totál olyan mint valami perverz. Ebből semmi jó nem sülhet ki! Éreztem, hogy kezdem szaporábban venni a levegőt, és komolyan fogalmam sem volt, hogy mitévő legyek. Szálljak ki? De még azért annyira nem ismerem a környéket. Nem, követne. Egy kicsit feljebb nyomtam a hangerőt, hogy minden háttérzajt kiszűrjek. Már csak egy megálló! Próbáltam egyenletesen lélegezni, de sehogy se ment. Leszegezett fejjel bámultam az ölemben lévő táskát, és már annyira féltem, hogy szétvetett az ideg. Komolyan, mit fog csinálni velem? Megerőszakol? Vagy inkább a zenelejátszómra vagy a telefonomra fáj a foga? Vagy mégis inkább rám?
Éreztem, hogy a metró fékez, majd szépen lassan megáll annál a megállónál, ahol nekem ki kell szállnom. Az volt a tervem, hogy majd a tömegben elvegyülök, és akkor talán nem fog követni. Azonnal felpattantam, és az ellenkező irányba indultam el, majd a legközelebbi ajtón távoztam is. A lehető leggyorsabban szedtem a lábamat, hogy végre kiérjek ebből az isten verte aluljáróból. Itt nincs semmi emberi. Csupán részeg, morbid görények (mármint "emberek") és néhány zsebtolvaj. Gyorsan felpattantam a mozgólépcsőre, és próbáltam utat törni magamnak a tömegben. Annyian voltak, hogy hirtelen azt érzetem Kínában vagyok. Siettem ahogy csak tudtam, a lépcsőfokokat kettesével vettem. Néha-néha hátra pillantottam, követ-e valaki, de a nagy tömegben felesleges volt, hiszen egy arcot nem bírtam kivenni. Mikor végre kiértem hirtelen megcsapott egy hideg fuvallat, és egyszerre ezer esőcsepp hullott rám. Még ez is.
Próbáltam olyan úton menni, ahol könnyen el lehet veszíteni az embert, egy ideig sikerült is, azonban ahogy egyre beljebb mentem a városba, arra lettem figyelmes, hogy eltévedtem. Egy viszonylag szűk utcában voltam, mikor lépteket hallottam, majd egy férfi alakot pillantottam meg. Itt vesztettem el a fejem. Egyszercsak rohanni kezdtem, amerre csak tudtam, fogalmam sem volt arról hol vagyok éppen, de abban a pillanatban az volt a legfontosabb, hogy lerázzam magamról ezt az illetőt. Annyira eluralkodott rajtam a pánik, hogy éreztem, ahogy kihűlt arcomon szintén hideg, már szinte fagyos, kövér könnycseppek folynak le. A fülemben még mindig Alice Cooper üvöltött (már nem csak azért, mert hangos volt - egyébként is kiabált), nekem meg a szapora lépteim átváltottak rohanásba.
Hirtelen megtorpantam, mert eszembe jutott valami. Illetve valaki. Liam! Ő talán segíthet. Nem sokat voltam egyhelyben, már siettem is tovább, közben a kissé elázott táskából próbáltam kihalászni a mobilom. Megtaláltam, majd tárcsáztam is. Még mindig szipogtam, és pityeregtem, mikor felvette.
- Liam? - kérdeztem elcsukló hangon.
- Nem, Liam nincs itt. Louis vagyok. - hallottam a hangját. Bár nem akartam vele beszélni, örültem, hogy valaki legalább beleszólt a telefonba. - Van valami baj?
- Nem...Vagyis igen...Nem tudom. Gyere értem kérlek! - sírtam el magam már véglegesen. A hangom annyira erőtlen volt, hogy már magamat kezdtem sajnálni.
- Hol vagy? - kérdezte már ő is bepánikolva.
- Nem tudom. Csak gyere értem, jó? - hagyott el véglegesen az erőm.
- Jó, indulok! - kiáltotta diadalmasan, majd kinyomott.
Még egyszer hátranéztem, és megint megpillantottam az alakot, aki követ. Újból rohanni kezdtem. Az eső zuhogott, mintha dézsából öntenék, nekem a szememből is záporoztak a könnycseppek, az idegességtől már remegtem is, és ami a legrosszabb a nagy rohanásban leizzadtam, úgyhogy az egyik pillanatban vacogtam, úgy fáztam, a másikban pedig majd' megsültem. A fülhallgatóm már nem a fülemben volt, még a pulcsimon (mert csak egy pulcsi volt rajtam) lifegett, de az sem izgatott, ha elhagyom.
Vagy öt perce bolyonghattam a már szinte kihalt városban, és egyre az az érzésem támadt, hogy valaki még mindig jön utánam, egyre közelebb ér hozzám, én pedig futok amennyire csak tudok, de előbbre nem haladok. Borzasztó érzés volt. Úgy tűnt az egész, mintha több óra lenne, az idő azonban nem telt olyan gyorsan.
Mikor befordultam az egyik utcába, körbekémleltem merre tudnék menni, de mivel egy zsákutca volt, semerre se tudtam. Hirtelen lerogytam a koszos, elázott betonra, és egy ház falának támaszkodtam. A lábaimat felhúztam a kezemet rájuk helyeztem karba tévve a fejemet pedig lehajtottam. Még mindig rosszul éreztem magam, csak úgy dőltek a könnycseppek a szememből, és ahogy a karomra hajtottam a fejem, éreztem, hogy az egész fejem szó szerint lángol. Már az sem érdekelt, hogy az a perverz mit fog csinálni velem, egyáltalán követett-e, vagy csak képzeltem.
Fogalmam sincs mennyi ideje könnyeztem össze a ruhámat, mennyi ideje dőltem neki a falnak, ami valószínűleg le volt vizelve valami kutya által, mennyi ideje felrengek az eső áztatta aszfalton. Az egyik pillanatban egy kéz szorítását éreztem a karomon. Ennyi volt, kész, vége! Eljött értem, hogy megerőszakoljon! Azonban mikor félve felpillantottam egy ismerős arc nézett vissza rám, és látszott rajta, hogy nagyon meg van ijedve. Egyrészt attól, hogy így lát (zuhog az eső, nekem meg a bőgéstől bedagadt a szemem), másrészt pedig az ominózus telefonhívással.
- Louis! - borultam egy kis habozás után a nyakába. Szerintem kicsit meglepte a dolog, hogy a sok heti hallgatások után csak így "üdvözlöm", de nekem ez természetes volt. Elvégre szeretem őt vagy mi.
Segített feltápászkodni a földről, majd mikor biztosan álltam a lábamon, újra magamhoz szorítottam. A testem szinte teljesen kihűlt, jó volt érezni az ő testmelegét. Akkor teljes mértékben azt éreztem, hogy biztonságban vagyok. Egy kicsit felemeltem a fejem, majd eltoltam magamtól és gyönyörű kék szemeibe néztem. Szerencsére nem volt olyan magas hozzám képest, így nem kellett arccal felfelé néznem. Csak bámultam őt egy ideig, majd közelebb hajolt, és hosszan megcsókolt.

Hogy tetszett?

2013. június 20., csütörtök

Új blog + infók

Hali csajok!

Végre valahára megnyitottam az új blogom, a Justin Bieber-ről és egy lányról szól. Remélem tetszeni fog, és olvasni fogjátok. :)
Most pedig egy kis infó erről a blogról: nem tudom mikor jön a rész, mivel szombaton elutazunk, de még lehet, hogy ott meg tudom írni. Igyekszem hétvégén hozni. Úgyhogy majd még érkezem. :D

2013. június 16., vasárnap

13. fejezet - Menő név

Hali csajok!

Nos, végre itt vagyok és nyugodtan írhatok! Az osztálykirándulásunk megvolt, a szülinapom is, és szerencsére az évzáró is, úgyhogy mostmár teljesen szabad vagyok! :) És nyáron több blogra lesz időm, úgyhogy nagyon sokat fogom majd írni! :D De most kezdem is a részt, igen, amúgy egy kicsit későn hoztam, de remélem nem bánjátok! :)
Kellemes olvasást kíván:
Nina
- Igen, és? - kérdezte, én erre vágtam egy "poker face"-t.
- Tudod. Én. Suli. Szeptember 1. Még mindig nem? - próbáltam rávezetni a dologra.
- Jaaa! Tényleg! - esett le neki végre. Örülök, hogy ilyen értelmes emberekkel vagyok körülvéve.
- Na, csak meg lett ez! - erőltettem meg a hangom, hogy azt higgye, nagyon örülök annak, hogy ilyen okos. - Most pedig mennem kell, mert mindjárt becsöngetnek, és én még nem voltam a mosdóban!
- Oké, szia! Okosodj! - kívánt sok sikert.
- Szia! - köszöntem el én is.
Egy pillanatra haboztam, majd a telefonom a zsebem mélyére csúsztattam. Körbenéztem, hátha látok valahol egy mosdót. Elindultam a lépcsősor felé, hátha megpillantom. Egy ideig kóvályogtam, kikerülgetve a diákokat, majd végül megláttam egy nagy "WC" feliratot, és megindultam felé. A kilincsre tettem a kezem, közbe - fogalmam sincs miért - lefelé bámultam. Hiba volt.
Hirtelen egy lány libbent ki az ajtón, egyenesen nekem. Nem sok kellett ahhoz, hogy feldöntsön.
- Úristen, ne haragudj! - szedtük össze magunkat, miközben szánakozóan nézett rám. Elég aranyosan nézett ki: vörös haja és szeplői pont illettek zöld szemeihez.
- Én bocsi! Nem néztem magam elé! - kértem tőle bocsánatot én is.
- Elisabeth Gilbert! De mindenki csak Effie-nek szólít! - nyújtotta felém a kezét közben elcsicseregte a nevét.
- Én Belle vagyok. Isabelle Payne. - viszonoztam a kézfogást, majd bemutatkoztam én is.
- Hűűű, menő neved van. Nem rokonod egészen véletlenül Liam Payne? - röhögte el magát.
- Hááát, véletlenül a bátyám. - nyögtem ki, azt amit nem akartam. Most biztos azért fognak velem lógni, mert én vagyok Liam húga, és így ők is akár a fiúk közelébe juthatnak.
- Nem mondod! - kerekedtek ki a szemei. - Ez milyen cool!
- Hát néha nem annyira...- vallottam be.
- És amúgy új vagy? Én igen. - mosolyodott megint el, és energikusan feltette a kérdést.
- Igen. Melyik szak? - mosolyogtam már én is.
- Festés és rajz. - gondolkodott el egy picit. Haha :)
- Akkor osztálytársak vagyunk!
- Jujj, az nagyon jó! - ugrándozott már is.
Épp, hogy kimondta a mondandóját, megszólalt a sulicsengő. Egymásra néztünk, és elindultunk vissza az osztályterembe. Már szinte mindenki megérkezett, csak pár üres hely volt. Helyet foglaltunk, Effie a középső padsor első ülésén foglalt helyet. Mrs Wright még írt pár sort a naplóba, majd mikor elkezdte volna a tájékoztatást, kinyílt az ajtó. Egy barna, rövid hajú lány lépett be rajta, a fülében fülhallgatóval, amiből lehetett hallani a zenét, plusz egy Super Mario-s pólóban. Elmotyogott egy gyors "bocs a késésért" mondatot, majd az egyik üres helyre tette le magát.
- Nos, úgy látom mindenki megérkezett, akkor kezdhetjük is! Először mindenkit megkérnék, hogy írja le a teljes nevét erre a lapra, amit majd osztani fogok. - kezdte a tanárnő, majd néhány papírdarabot kezdett el osztani. 
Mikor megkaptam, elővettem a tollam, és gyöngybetűkkel ráírtam a nevem, vagyis csak simán azt, hogy "Belle Payne". Körbenéztem, és próbáltam mindenkinek leolvasni a nevét. Voltak itt olyanok, hogy Paul, Ben vagy Ian, de például az egyik lányt úgy hívták, hogy Becky, és egy másik - akivel irreálisan sokszor nevettek össze -, neki Jennifer volt a neve. Volt két csaj, akik ugyanúgy néztek ki - gondolom ikrek -, nekik Rose és Fleur volt a nevük.
Mrs Wright elkezdte mondani a tudnivalókat, mi hol van, melyik kar hol van, hol vannak a különböző előadók, nagyjából mikorra várhatóak a vizsgák, és a többi. Közben én megállás nélkül jegyzeteltem, nem szerettem volna semmiről sem lemaradni, mert akkor megint lejáratnám magam. A szünetekben nem csináltam semmi különöset, a másodikban megettem az almámat tízóraira, a harmadik szünetben pedig Effie odajött hozzám váltani pár szót. Nagyon aranyos és kedves lánynak tűnik, és érdekes, mert eddig csak akkor kérdezett a fiúkról, mikor említettem neki, hogy Liam húga vagyok. Lehet, hogy nem is azért lóg velem, hogy a srácok közelébe férkőzhessen, hanem saját magamért. Talán még barátnők is lehetnénk.
Visszatérve a sulira, csak négy óránk volt, és ezek közül mindegyik ofő, úgyhogy rendesen elröppent ez a nap. A negyedik óra után arra az elhatározásra jutottam, hogy megkeresem a szekrényem. Adtak egy térképet a suliról - különben mindenki eltévedne -, és ennek segítségével könnyedén eltaláltam a sulibox-hoz. Nem volt a legnagyobb, de a könyveim pont belefértek, ráadásul nem is volt annyira messze az osztályteremtől. Éppen javában ismerkedtem vele (próbáltam a zárat megfejteni), egy szőke hajú lányt pillantottam meg mellettem, aki pont a szekrényszomszédom. Nem szólt hozzám, csak rámmosolygott, és ő is kinyitotta a szekrényét, és belepakolta a füzetét. Csak egy pár másodpercig marad a társaságomban, majd már lépett is.
Mikor végre megfejtettem a kódot, becsuktam az ajtót, és épp indultam volna, ha nem találtam volna szembe magam Effie-vel.
- Szia! - köszönt rám a tipikus cserfes stílusával.
- Hali! - köszöntöttem én is. - Merre mész?
- Haza. Gondolom te is. - mosolygott rám, és elindultunk a suli kijárata felé.
Egy kicsit beszélgettünk, majd mikor kiléptünk az ajtón én már indultam volna abba az irányba, amerről jöttem, csak Effie megállított.
- Hűű, kié ez a pöpec Volvo? - nézett félre egy fekete autóra, ami meglehetősen nagy volt, az ablakai pedig le voltak sötétítve.
- Asszem tudom. - kerültem ki a lányt, és egyenesen megindultam a kocsi felé.
A sötét ablakok miatt nem láttam semmi, ezért odaléptem az egyikhez, és bekopogtam rajta. Jó magas volt a kocsi, ezért lábujjhegyre kellett állnom, hogy belássak rajta. Kellett várnom pár másodpercet, míg lassan lehúzta az ablakokat, és kikukkantott rajta.
- Szálljatok be! - Harry volt az.
Egy Ray Ben napszemüveget viselt, ami kétségtelenül jól állt neki. Gondolom nem akarta, hogy felismerjék, ezért barikádozta el így magát. Időközben Effie is felzárkózott, csak egy pillantást vetettem rá, majd kinyitottam a hátsó ajtót, és előreengedtem, hogy szálljon be az autóba, majd én is követtem a példáját.
- Ki a barátnőd? - hajolt hátra Harry, és kinézett a napszemüvege mögül.
- Sziaaaaaa! - köszönt neki Effie elalélva.
- Effie-nek hívják. - mutattam be, mivel úgy vettem észre, hogy nem igen veszi rá a fáradtságot újdonsült barátnőm.
- Bájos név! - Harry végül levette a szemcsijét, Effie pedig kitágult pupillákkal és csillogó szemekkel figyelte a fiút.
- Te vagy... te vagy Harry Styles! - tört ki belőle a rajongó, és kicsit ugrándozva, tapsikolva örült neki, hogy kitalálta kinek is a kocsijában ül.
- Igen, igen, ő Harry, mehetnénk? - válaszoltam a srác helyett, mielőtt még ő tette volna meg, és megkértem, hogy ha lehet minél gyorsabban taposson a pedálra.
- Hová lesz a fuvar? - kérdezte Effy-t, aki gyorsan elhadarta neki a címüket.
Pár perc múlva el is találtunk oda, majd elköszöntünk a lánytól.
- Sziasztok! Belle, holnap?
- Persze, a suliban találkozunk! - köszöntem el tőle.
Harry gyorsan intett még neki egyet, majd továbbhajtottunk.
- Kedves lány. A barátnőd? - kérdezte.
- Még csak most ismertem meg. Gondolom nem fog egyhamar békén hagyni, ha máris az első napon egy híresség fuvarozza haza. - válaszoltam.
A fiú erre nem mondott semmit, csak maga elé meredt, és nézte az utat. Tíz perc néma csend után hazaértünk, kiszálltunk a kocsiból, és bementünk a házba. Túl vagyok az első napomon, éljen!
- Sziasztok! - köszöntem a többieknek, akik épp az étkezőasztalnál ebédeltek.
- Milyen volt a napod? - kérdezte kedvesen Perrie.
- Nagyon jó volt. Azt hiszem szeretni fogom az egyetemet. - vallottam be.
- Annak örülök! - simította meg a karom.
- Basszus! ... Szólhattál volna, hogy elmész! Azt sem tudtuk hol vagy! - magyarázott nekem Niall teli szájjal.
- Héé, ne nekem mondjátok! Zayn tudott róla! - tettem fel a kezem, jelezve, hogy ártatlan vagyok.
- Zayn csak a kanapén szunyált. Tőle nem tudtuk megkérdezni. - mondta Liam.
- Áááá! - világosodtam meg.
- Ne engem hibáztassatok, ha a csaj hajnali hatra állítja be az óráját! - röhögte el magát "a tettes".
- Oké, téma lezárva! - ültem le Danielle mellé. - Mi a kaja? - próbáltam kisilabizálni, hogy mit is esznek valójában.
- Omlett, egy kis narancs, csokis croissant és egy kis pizza. Ja, és vettünk neked egy kólát. - hadarta Niall még mindig tele szájjal, közben átnyújtott nekem egy dobozos üdítőt, amin az "Isabelle" név állt.
- Jajj, hát ez igazán kedves! Egy kis pizzát szeretnék! - választottam a sok összekutyult étel közül.
Mikor mindenki végzett, felmentem a szobámba, hogy átköltözzek, gyorsan az új órarendemet tanulmányoztam, és bepakoltam a táskám, majd egy pillanatra felnéztem a netre. A Facebook-ról jött egy barát felkérés. Elisabeth "Effie" Gilbert. Elfogatam. :)

Hogy tetszett a rész?