14. fejezet - Pánik?

Hali csajok!

És megint tökre szégyenlem magam, mert papolok itt, hogy milyen rohadt sűrűn fogom hozni a részeket, aztán egy hét múlva meg idetolom a képem. Sajnálom, viszont most nyomós okom volt rá, hogy ne írjak, mert Olaszországban voltam, ahol nemigen volt net, úgyhogy most megpróbálom összeszedni minden gondolatomat, és egy nagy szófosás - már elnézést - keretében megírni az új részt! :D
+ Ne felejtsétek el, hogy mostantól Bloglovin'-on tudtok követni, aki szereti, olvassa a blogomat, annak mindenképpen ajánlom figyelmébe!

Kellemes olvasást kíván:
Nina

Louis szemszöge

Ballad of Dwight Fry

Őszintén: megbántam amit tettem. Nem lett volna szabad erőszakoskodnom Belle-lel, de ez is csak rám jellemző. Egyszerűen annyira elvarázsolt, hogy nem tudtam magam kordában tartani, és abban a pillanatban az sem érdekelt, hogy Ő mit szeretne. Nem néztem sem az Ő érdekeit, sem az enyémeket. Miután kidobott volt időm gondolkozni, és beláttam, hogy hibáztam. Megbántottam. Most még inkább igyekszem, hogy Neki ne okozzak fájdalmat. És igen, megpróbáltam újrakezdeni Eleanor-ral. Bevallom, nem lelkesedtem először, de jobban végiggondolva a dolgokat ez lesz így jobb. Mivel ha kiderülne, hogy akár egy ujjal is hozzányúltam Belle-hez, akkor nem én szívnék érte, hanem Ő. Mivel Ő volt az, aki idejött és fenekestül felforgatta az életünket, a lányok nem rám, hanem Rá haragudnának, amiért kitúrta Eleanor-t, a rajongókról pedig nem is beszélve. Komolyan néha nem értem a directionereket. Szeretem őket meg minden, de néha annyira képesek felfújni dolgokat, és még azt is elképzelem, hogy szerveznének egy olyan eseményt, hogy "nyírjuk ki azt a cafkát", vagy valami ilyesmit.

A lényeg pedig: megbántam. Most igyekszem helyrehozni azt, amit elrontottam, és igyekszem semmiféle kapcsolatba sem lépni Vele. Nehéz lesz.

Isabelle szemszöge

Lassan egy hete, hogy elkezdtem a sulit, amit nagyon megszerettem. Effie-vel tök sokat beszélgettem, kiderült, hogy csomó mindenben hasonlítunk (mondjuk ő nem szereti a Kiss-t, de mindegy), és érdekes egyszer sem akart eljönni hozzám és a fiúkhoz. Arra gondoltam, hogyha valaki megtudja, hogy az én bátyám Liam, csak azért fog velem jópofizni, hogy a srácok közelébe juthasson. Jelenleg csak Effie az, akivel rendszeresen dumálok, és ő úgy tűnik nem ilyen fajta. Amúgy meg Twitteren és Instagrammon is bekövettük egymást, de ez már részletkérdés.

Az a bizonyos nap sem volt az átlagosnál eltérő. Minden jól ment, a suliban már elkezdtünk "tanulni" (festegettünk), egészen, amíg haza nem indultam, és be nem mentem metróba.

A szerelvény csak hét perc várakozás után érkezett meg, én pedig már tűkön ültem, hogy végre haza tudjak menni. Szokásos módon megvártam, hogy az emberek kitolakodják magukat, majd mikor nem volt akkora tömeg az ajtónál én is befáradtam. Mint mindig egy ülést elfoglaltam, majd csak meredtem magam elé. Velem szemben egy férfi állt: szakadt ruházattal és úgy tizenöt évvel idősebb lehetett nálam. Nem bámultam, épp, hogy csak végigmértem, majd elkaptam a tekintetem, mert láttam, hogy ő is engem néz. Ettől kirázott a hideg, ezért próbáltam elterelni a gondolataimat, ezért a zsebemből kivettem az iPod-om, a fülest bedugtam a fülembe, és benyomtam Alice Cooper egyik dalát.

Próbáltam kerülni a kontaktust, de annyira feltűnő volt, hogy néz, muszáj volt akár csak egy pillanatra is rásandítanom. Egy másodperc elég volt hozzá, hogy nagyjából leolvassak valamit a képéről. Gúnyosan mosolygott, és totál olyan mint valami perverz. Ebből semmi jó nem sülhet ki! Éreztem, hogy kezdem szaporábban venni a levegőt, és komolyan fogalmam sem volt, hogy mitévő legyek. Szálljak ki? De még azért annyira nem ismerem a környéket. Nem, követne. Egy kicsit feljebb nyomtam a hangerőt, hogy minden háttérzajt kiszűrjek. Már csak egy megálló! Próbáltam egyenletesen lélegezni, de sehogy se ment. Leszegezett fejjel bámultam az ölemben lévő táskát, és már annyira féltem, hogy szétvetett az ideg. Komolyan, mit fog csinálni velem? Megerőszakol? Vagy inkább a zenelejátszómra vagy a telefonomra fáj a foga? Vagy mégis inkább rám?

Éreztem, hogy a metró fékez, majd szépen lassan megáll annál a megállónál, ahol nekem ki kell szállnom. Az volt a tervem, hogy majd a tömegben elvegyülök, és akkor talán nem fog követni. Azonnal felpattantam, és az ellenkező irányba indultam el, majd a legközelebbi ajtón távoztam is. A lehető leggyorsabban szedtem a lábamat, hogy végre kiérjek ebből az isten verte aluljáróból. Itt nincs semmi emberi. Csupán részeg, morbid görények (mármint "emberek") és néhány zsebtolvaj. Gyorsan felpattantam a mozgólépcsőre, és próbáltam utat törni magamnak a tömegben. Annyian voltak, hogy hirtelen azt érzetem Kínában vagyok. Siettem ahogy csak tudtam, a lépcsőfokokat kettesével vettem. Néha-néha hátra pillantottam, követ-e valaki, de a nagy tömegben felesleges volt, hiszen egy arcot nem bírtam kivenni. Mikor végre kiértem hirtelen megcsapott egy hideg fuvallat, és egyszerre ezer esőcsepp hullott rám. Még ez is.

Próbáltam olyan úton menni, ahol könnyen el lehet veszíteni az embert, egy ideig sikerült is, azonban ahogy egyre beljebb mentem a városba, arra lettem figyelmes, hogy eltévedtem. Egy viszonylag szűk utcában voltam, mikor lépteket hallottam, majd egy férfi alakot pillantottam meg. Itt vesztettem el a fejem. Egyszercsak rohanni kezdtem, amerre csak tudtam, fogalmam sem volt arról hol vagyok éppen, de abban a pillanatban az volt a legfontosabb, hogy lerázzam magamról ezt az illetőt. Annyira eluralkodott rajtam a pánik, hogy éreztem, ahogy kihűlt arcomon szintén hideg, már szinte fagyos, kövér könnycseppek folynak le. A fülemben még mindig Alice Cooper üvöltött (már nem csak azért, mert hangos volt - egyébként is kiabált), nekem meg a szapora lépteim átváltottak rohanásba.

Hirtelen megtorpantam, mert eszembe jutott valami. Illetve valaki. Liam! Ő talán segíthet. Nem sokat voltam egyhelyben, már siettem is tovább, közben a kissé elázott táskából próbáltam kihalászni a mobilom. Megtaláltam, majd tárcsáztam is. Még mindig szipogtam, és pityeregtem, mikor felvette.

- Liam? - kérdeztem elcsukló hangon.

- Nem, Liam nincs itt. Louis vagyok. - hallottam a hangját. Bár nem akartam vele beszélni, örültem, hogy valaki legalább beleszólt a telefonba. - Van valami baj?

- Nem...Vagyis igen...Nem tudom. Gyere értem kérlek! - sírtam el magam már véglegesen. A hangom annyira erőtlen volt, hogy már magamat kezdtem sajnálni.

- Hol vagy? - kérdezte már ő is bepánikolva.

- Nem tudom. Csak gyere értem, jó? - hagyott el véglegesen az erőm.

- Jó, indulok! - kiáltotta diadalmasan, majd kinyomott.

Még egyszer hátranéztem, és megint megpillantottam az alakot, aki követ. Újból rohanni kezdtem. Az eső zuhogott, mintha dézsából öntenék, nekem a szememből is záporoztak a könnycseppek, az idegességtől már remegtem is, és ami a legrosszabb a nagy rohanásban leizzadtam, úgyhogy az egyik pillanatban vacogtam, úgy fáztam, a másikban pedig majd' megsültem. A fülhallgatóm már nem a fülemben volt, még a pulcsimon (mert csak egy pulcsi volt rajtam) lifegett, de az sem izgatott, ha elhagyom.

Vagy öt perce bolyonghattam a már szinte kihalt városban, és egyre az az érzésem támadt, hogy valaki még mindig jön utánam, egyre közelebb ér hozzám, én pedig futok amennyire csak tudok, de előbbre nem haladok. Borzasztó érzés volt. Úgy tűnt az egész, mintha több óra lenne, az idő azonban nem telt olyan gyorsan.

Mikor befordultam az egyik utcába, körbekémleltem merre tudnék menni, de mivel egy zsákutca volt, semerre se tudtam. Hirtelen lerogytam a koszos, elázott betonra, és egy ház falának támaszkodtam. A lábaimat felhúztam a kezemet rájuk helyeztem karba tévve a fejemet pedig lehajtottam. Még mindig rosszul éreztem magam, csak úgy dőltek a könnycseppek a szememből, és ahogy a karomra hajtottam a fejem, éreztem, hogy az egész fejem szó szerint lángol. Már az sem érdekelt, hogy az a perverz mit fog csinálni velem, egyáltalán követett-e, vagy csak képzeltem.

Fogalmam sincs mennyi ideje könnyeztem össze a ruhámat, mennyi ideje dőltem neki a falnak, ami valószínűleg le volt vizelve valami kutya által, mennyi ideje felrengek az eső áztatta aszfalton. Az egyik pillanatban egy kéz szorítását éreztem a karomon. Ennyi volt, kész, vége! Eljött értem, hogy megerőszakoljon! Azonban mikor félve felpillantottam egy ismerős arc nézett vissza rám, és látszott rajta, hogy nagyon meg van ijedve. Egyrészt attól, hogy így lát (zuhog az eső, nekem meg a bőgéstől bedagadt a szemem), másrészt pedig az ominózus telefonhívással.

- Louis! - borultam egy kis habozás után a nyakába. Szerintem kicsit meglepte a dolog, hogy a sok heti hallgatások után csak így "üdvözlöm", de nekem ez természetes volt. Elvégre szeretem őt vagy mi.

Segített feltápászkodni a földről, majd mikor biztosan álltam a lábamon, újra magamhoz szorítottam. A testem szinte teljesen kihűlt, jó volt érezni az ő testmelegét. Akkor teljes mértékben azt éreztem, hogy biztonságban vagyok. Egy kicsit felemeltem a fejem, majd eltoltam magamtól és gyönyörű kék szemeibe néztem. Szerencsére nem volt olyan magas hozzám képest, így nem kellett arccal felfelé néznem. Csak bámultam őt egy ideig, majd közelebb hajolt, és hosszan megcsókolt.

Hogy tetszett?

Új blog + infók

Hali csajok!

Végre valahára megnyitottam az új blogom, a Justin Bieber-ről és egy lányról szól. Remélem tetszeni fog, és olvasni fogjátok. :)

Most pedig egy kis infó erről a blogról: nem tudom mikor jön a rész, mivel szombaton elutazunk, de még lehet, hogy ott meg tudom írni. Igyekszem hétvégén hozni. Úgyhogy majd még érkezem. :D

13. fejezet - Menő név

Hali csajok!

Nos, végre itt vagyok és nyugodtan írhatok! Az osztálykirándulásunk megvolt, a szülinapom is, és szerencsére az évzáró is, úgyhogy mostmár teljesen szabad vagyok! :) És nyáron több blogra lesz időm, úgyhogy nagyon sokat fogom majd írni! :D De most kezdem is a részt, igen, amúgy egy kicsit későn hoztam, de remélem nem bánjátok! :)

Kellemes olvasást kíván:

Nina

Hurricane

- Igen, és? - kérdezte, én erre vágtam egy "poker face"-t.

- Tudod. Én. Suli. Szeptember 1. Még mindig nem? - próbáltam rávezetni a dologra.

- Jaaa! Tényleg! - esett le neki végre. Örülök, hogy ilyen értelmes emberekkel vagyok körülvéve.

- Na, csak meg lett ez! - erőltettem meg a hangom, hogy azt higgye, nagyon örülök annak, hogy ilyen okos. - Most pedig mennem kell, mert mindjárt becsöngetnek, és én még nem voltam a mosdóban!

- Oké, szia! Okosodj! - kívánt sok sikert.

- Szia! - köszöntem el én is.

Egy pillanatra haboztam, majd a telefonom a zsebem mélyére csúsztattam. Körbenéztem, hátha látok valahol egy mosdót. Elindultam a lépcsősor felé, hátha megpillantom. Egy ideig kóvályogtam, kikerülgetve a diákokat, majd végül megláttam egy nagy "WC" feliratot, és megindultam felé. A kilincsre tettem a kezem, közbe - fogalmam sincs miért - lefelé bámultam. Hiba volt.

Hirtelen egy lány libbent ki az ajtón, egyenesen nekem. Nem sok kellett ahhoz, hogy feldöntsön.

- Úristen, ne haragudj! - szedtük össze magunkat, miközben szánakozóan nézett rám. Elég aranyosan nézett ki: vörös haja és szeplői pont illettek zöld szemeihez.

- Én bocsi! Nem néztem magam elé! - kértem tőle bocsánatot én is.

- Elisabeth Gilbert! De mindenki csak Effie-nek szólít! - nyújtotta felém a kezét közben elcsicseregte a nevét.

- Én Belle vagyok. Isabelle Payne. - viszonoztam a kézfogást, majd bemutatkoztam én is.

- Hűűű, menő neved van. Nem rokonod egészen véletlenül Liam Payne? - röhögte el magát.

- Hááát, véletlenül a bátyám. - nyögtem ki, azt amit nem akartam. Most biztos azért fognak velem lógni, mert én vagyok Liam húga, és így ők is akár a fiúk közelébe juthatnak.

- Nem mondod! - kerekedtek ki a szemei. - Ez milyen cool!

- Hát néha nem annyira...- vallottam be.

- És amúgy új vagy? Én igen. - mosolyodott megint el, és energikusan feltette a kérdést.

- Igen. Melyik szak? - mosolyogtam már én is.

- Festés és rajz. - gondolkodott el egy picit. Haha :)

- Akkor osztálytársak vagyunk!

- Jujj, az nagyon jó! - ugrándozott már is.

Épp, hogy kimondta a mondandóját, megszólalt a sulicsengő. Egymásra néztünk, és elindultunk vissza az osztályterembe. Már szinte mindenki megérkezett, csak pár üres hely volt. Helyet foglaltunk, Effie a középső padsor első ülésén foglalt helyet. Mrs Wright még írt pár sort a naplóba, majd mikor elkezdte volna a tájékoztatást, kinyílt az ajtó. Egy barna, rövid hajú lány lépett be rajta, a fülében fülhallgatóval, amiből lehetett hallani a zenét, plusz egy Super Mario-s pólóban. Elmotyogott egy gyors "bocs a késésért" mondatot, majd az egyik üres helyre tette le magát.

- Nos, úgy látom mindenki megérkezett, akkor kezdhetjük is! Először mindenkit megkérnék, hogy írja le a teljes nevét erre a lapra, amit majd osztani fogok. - kezdte a tanárnő, majd néhány papírdarabot kezdett el osztani. 

Mikor megkaptam, elővettem a tollam, és gyöngybetűkkel ráírtam a nevem, vagyis csak simán azt, hogy "Belle Payne". Körbenéztem, és próbáltam mindenkinek leolvasni a nevét. Voltak itt olyanok, hogy Paul, Ben vagy Ian, de például az egyik lányt úgy hívták, hogy Becky, és egy másik - akivel irreálisan sokszor nevettek össze -, neki Jennifer volt a neve. Volt két csaj, akik ugyanúgy néztek ki - gondolom ikrek -, nekik Rose és Fleur volt a nevük.

Mrs Wright elkezdte mondani a tudnivalókat, mi hol van, melyik kar hol van, hol vannak a különböző előadók, nagyjából mikorra várhatóak a vizsgák, és a többi. Közben én megállás nélkül jegyzeteltem, nem szerettem volna semmiről sem lemaradni, mert akkor megint lejáratnám magam. A szünetekben nem csináltam semmi különöset, a másodikban megettem az almámat tízóraira, a harmadik szünetben pedig Effie odajött hozzám váltani pár szót. Nagyon aranyos és kedves lánynak tűnik, és érdekes, mert eddig csak akkor kérdezett a fiúkról, mikor említettem neki, hogy Liam húga vagyok. Lehet, hogy nem is azért lóg velem, hogy a srácok közelébe férkőzhessen, hanem saját magamért. Talán még barátnők is lehetnénk.
Visszatérve a sulira, csak négy óránk volt, és ezek közül mindegyik ofő, úgyhogy rendesen elröppent ez a nap. A negyedik óra után arra az elhatározásra jutottam, hogy megkeresem a szekrényem. Adtak egy térképet a suliról - különben mindenki eltévedne -, és ennek segítségével könnyedén eltaláltam a sulibox-hoz. Nem volt a legnagyobb, de a könyveim pont belefértek, ráadásul nem is volt annyira messze az osztályteremtől. Éppen javában ismerkedtem vele (próbáltam a zárat megfejteni), egy szőke hajú lányt pillantottam meg mellettem, aki pont a szekrényszomszédom. Nem szólt hozzám, csak rámmosolygott, és ő is kinyitotta a szekrényét, és belepakolta a füzetét. Csak egy pár másodpercig marad a társaságomban, majd már lépett is.
Mikor végre megfejtettem a kódot, becsuktam az ajtót, és épp indultam volna, ha nem találtam volna szembe magam Effie-vel.
- Szia! - köszönt rám a tipikus cserfes stílusával.
- Hali! - köszöntöttem én is. - Merre mész?
- Haza. Gondolom te is. - mosolygott rám, és elindultunk a suli kijárata felé.
Egy kicsit beszélgettünk, majd mikor kiléptünk az ajtón én már indultam volna abba az irányba, amerről jöttem, csak Effie megállított.
- Hűű, kié ez a pöpec Volvo? - nézett félre egy fekete autóra, ami meglehetősen nagy volt, az ablakai pedig le voltak sötétítve.
- Asszem tudom. - kerültem ki a lányt, és egyenesen megindultam a kocsi felé.
A sötét ablakok miatt nem láttam semmi, ezért odaléptem az egyikhez, és bekopogtam rajta. Jó magas volt a kocsi, ezért lábujjhegyre kellett állnom, hogy belássak rajta. Kellett várnom pár másodpercet, míg lassan lehúzta az ablakokat, és kikukkantott rajta.
- Szálljatok be! - Harry volt az.
Egy Ray Ben napszemüveget viselt, ami kétségtelenül jól állt neki. Gondolom nem akarta, hogy felismerjék, ezért barikádozta el így magát. Időközben Effie is felzárkózott, csak egy pillantást vetettem rá, majd kinyitottam a hátsó ajtót, és előreengedtem, hogy szálljon be az autóba, majd én is követtem a példáját.
- Ki a barátnőd? - hajolt hátra Harry, és kinézett a napszemüvege mögül.
- Sziaaaaaa! - köszönt neki Effie elalélva.
- Effie-nek hívják. - mutattam be, mivel úgy vettem észre, hogy nem igen veszi rá a fáradtságot újdonsült barátnőm.
- Bájos név! - Harry végül levette a szemcsijét, Effie pedig kitágult pupillákkal és csillogó szemekkel figyelte a fiút.
- Te vagy... te vagy Harry Styles! - tört ki belőle a rajongó, és kicsit ugrándozva, tapsikolva örült neki, hogy kitalálta kinek is a kocsijában ül.
- Igen, igen, ő Harry, mehetnénk? - válaszoltam a srác helyett, mielőtt még ő tette volna meg, és megkértem, hogy ha lehet minél gyorsabban taposson a pedálra.
- Hová lesz a fuvar? - kérdezte Effy-t, aki gyorsan elhadarta neki a címüket.
Pár perc múlva el is találtunk oda, majd elköszöntünk a lánytól.
- Sziasztok! Belle, holnap?
- Persze, a suliban találkozunk! - köszöntem el tőle.
Harry gyorsan intett még neki egyet, majd továbbhajtottunk.
- Kedves lány. A barátnőd? - kérdezte.
- Még csak most ismertem meg. Gondolom nem fog egyhamar békén hagyni, ha máris az első napon egy híresség fuvarozza haza. - válaszoltam.
A fiú erre nem mondott semmit, csak maga elé meredt, és nézte az utat. Tíz perc néma csend után hazaértünk, kiszálltunk a kocsiból, és bementünk a házba. Túl vagyok az első napomon, éljen!
- Sziasztok! - köszöntem a többieknek, akik épp az étkezőasztalnál ebédeltek.
- Milyen volt a napod? - kérdezte kedvesen Perrie.
- Nagyon jó volt. Azt hiszem szeretni fogom az egyetemet. - vallottam be.
- Annak örülök! - simította meg a karom.
- Basszus! ... Szólhattál volna, hogy elmész! Azt sem tudtuk hol vagy! - magyarázott nekem Niall teli szájjal.
- Héé, ne nekem mondjátok! Zayn tudott róla! - tettem fel a kezem, jelezve, hogy ártatlan vagyok.
- Zayn csak a kanapén szunyált. Tőle nem tudtuk megkérdezni. - mondta Liam.
- Áááá! - világosodtam meg.
- Ne engem hibáztassatok, ha a csaj hajnali hatra állítja be az óráját! - röhögte el magát "a tettes".
- Oké, téma lezárva! - ültem le Danielle mellé. - Mi a kaja? - próbáltam kisilabizálni, hogy mit is esznek valójában.
- Omlett, egy kis narancs, csokis croissant és egy kis pizza. Ja, és vettünk neked egy kólát. - hadarta Niall még mindig tele szájjal, közben átnyújtott nekem egy dobozos üdítőt, amin az "Isabelle" név állt.
- Jajj, hát ez igazán kedves! Egy kis pizzát szeretnék! - választottam a sok összekutyult étel közül.
Mikor mindenki végzett, felmentem a szobámba, hogy átköltözzek, gyorsan az új órarendemet tanulmányoztam, és bepakoltam a táskám, majd egy pillanatra felnéztem a netre. A Facebook-ról jött egy barát felkérés. Elisabeth "Effie" Gilbert. Elfogatam. :)

Hogy tetszett a rész?

12. fejezet - Áttekintés és az első nap

Hali csajok!

Jelentem minden oké, megvagyok. Nem hiszitek el, de eddig ezt a rész vártam a legjobban, hogy megírhassam, most meg valahogy nincs ötletem. Na sebaj, összedobok valamit, azért remélem nem lesz olyan vészes. :D A jövőhéten valószínűleg nem lesz, mert szombaton szülinapozni fogok (sweet 14, haha), hétfőn pedig osztálykirándulásra megyek három plusz egy napra, de garantáltan jön majd egy a jövő utáni héten. Most pedig sipirc olvasni! ;)
Később: és most látom csak, hogy Louis szemszöge kimaradt! x_x Na, majd bepótoljuk! :D Sorry.

Kellemes olvasást kíván:
Nina

Pár héttel később - Szeptember 1.

Azóta, mióta kerüljük egymást Louis-szal, eltelt egy kis idő. Őszintén örülök, mert látom, hogy próbálkozik Eleanor-ral. Néha találkozik a tekintetünk, olykor én próbálom minél előbb lesütni a szemem. Néha viszont nem megy. Már valamelyest sikerült legyűrni magamban azt az éjszakát, igaz még mindig nem a legtökéletesebben, de hamarosan. És mindennek eljön a maga ideje.

Amúgy meg semmi különös nem történt. Talán annyi, hogy a srácok bemutatták nekem a város, tudom hol van a metró, a London Eye, és a suli is. Ma kezdődik. Te jó ég, azt hiszem életemben nem izgultam még ennyire. Vagy talán akkor, mikor a felvételin voltam, mikor az első napom volt a gimiben, mikor leérettségiztem, és megint mikor felvételiztem. Elég stresszes vagyok így utólag belegondolva.

A telefonomat hatra állítottam be, hogy keltsen. A szokásos alap jelzőhang szólalt meg a maximum hangerőn. Basszus! A lehető legmélyebb álmaimból keltett fel. Lassan elkezdtem az éjjeli szekrényemen tapogatózni, hátha fellelem azt a fránya mobilt. A fejemet semmi pénzért nem emeltem fel a párnáról, így vakon is ment. Sehogy se sikerült kisilabizálni hol találom a telóm, ezért inkább felemeltem a fejem, és úgy próbáltam megkeresni. Nem láttam sokmindent, de a nagy hunyorgások közepette azért sikerült megtalálnom, és kikapcsolnom azt a fülsiketítő zajt. Még egyszer utoljára visszadőltem az ágyba, majd egy nagy lélegzetet véve felálltam, és kijelentettem magamban, hogy indulhat egy új élet!

Lent a földszinten senki sem volt, mivel a srácoknak gondolom nem hatkor kezdődik a "műszakjuk", tekintettel arra, hogy ők "sztárok". Összedobtam magamnak gyorsan egy szendvicset, majd leültem az étkezőbe, és szépen, komótosan elmajszoltam. Közben csekkoltam az instagram-mot, és a twitter-t, az utóbbira csiripeltem egyet, ami így szólt:

"@Belle__Payne: Most kezdődik az új életem! #goodluckforme"

Egyébként amióta itt vagyok a követőim száma nőtt nyolccal (fiúk és Perrie, Danielle, Eleanor), plusz néhány ismeretlennel, akik - gondolom én - directionerek (vagy tudom is én mik) lehetnek, minden bizonnyal. Miután elfogyott a szendvics, kiszaladtam a konyhába, hogy a tányért elmossam. Már épp mentem volna vissza a szobámba, mikor szembe találtam magam egy morcos, gyűrött fejjel. Zayn volt az.

- Legközelebb halkítsd légyszíves lejjebb azt a hangerőt! - próbált kinyögni valamit.

- Rendben, ezer bocs! - próbáltam szánakozó fejet vágni, de olyan mókás volt, hogy nem is hiszem el. És ezért a fejért van oda nem tudom hány ezer lány.

- Tudod te milyen hangos volt? Szerintem ezt még Sydney-ben is hallották! - mondta, már kissé feldúltan.

- Jó, jó! Mondom, hogy bocsi! Legközelebb nem fordul elő!

Felsiettem a lépcsőn, és ahogy beértem a szobámba, kinyitottam a gardrób ajtaját. A szokásos kérdés merült fel bennem: Mit vegyek fel? Áááá, ez megőrjít! Tíz perce - ha nem több - álltam a nyitott ajtó előtt, és meditáltam, hogy melyik ruhám lenne a jó választás. Végül kicsit "ombrés" lett az összkép, ugyanis mind a pólón, mind a nacin volt egy kis színátmenet. Ezekhez egy kék cipőt választottam egy ugyancsak kék táskával. Összességben így nézett ki. Arra jutottam, hogy kenek fel magamra egy kis hegyi levegőt - vagyis sminket -, utána pedig indulhat a nap! Egy szempillaspirál és egy barna szemceruza mellett döntöttem. Rápillantottam az órámra, ami 6.45-öt mutatott. Még utoljára belenéztem a tükörbe - egész jól nézek ki.

Lent még mindig csak Zayn volt ébren, ezért elköszöntem tőle, és a lelkére kötöttem, hogyha valamilyen okból kifolyólag a többiek nem tudnák, hogy épp suliban vagyok, feltétlenül szóljon nekik.

Arra gondoltam, mivel 8-kor kezdődik a tanítás, hétkor elindulok, tíz perc mire elérek a metróhoz, az mire megjön, plusz odaér húsz perc, tíz mire elérek az egyetemhez. Ott még a beiratkozás, a papírok, és persze mire megtalálom a termet. És ami a legfontosabb a mosdót.

Tehát elindultam, és egész úton feszengtem. Már megint ideges és stresszes lettem. Nem siettem, tudtam, hogy időben ott leszek. Görcsöltem. Próbáltam ezt leküzdeni minden erőmmel, de nem jártam sikerrel.

Elértem a megállóhoz, majd a mozgólépcsővel elindultam a föld alá. Ez milyen költőien hangzott. Volt pár velem egykorú lány illetve fiú is. Vajon ők is épp az egyetemre tartanak? Annak kicsi az esélye. De sose lehet tudni. Úgy öt perce vártam, hogy jöjjön a szerelvény, majd felszálltam. Elfoglaltam egy nekem tetsző helyet, a táskámat az ölembe vettem, a lábaimat pedig keresztbe tettem. Előkotortam a zenelejátszóm, és hallgattam egy pár dalt. Többek között Lana Del Rey zenéje zúgott a fülembe, ezzel is próbáltam lenyugtatni magam.

Már majdnem továbbmentem a kelleténél, mikor - fogalmam sincs miért -, ránéztem arra a kijelzőre, ami a megállókat mutatja. Gyorsan felpattantam, épp hogy kilibbentem az ajtón, majd félreálltam, hogy eltegyem az iPod-om.

Nem sokkal utána beértem a suli elé. Szemügyre vettem az épületet, és megállapítottam: gyönyörű. Nem időztem sokat egy helyben állva - még valaki hülyének néz. Beléptem az ajtón, és rögtön az aulában találtam magam. Tágas volt, és csak úgy nyüzsgött a sok diáktól. Volt egy büfé is, ahol kígyózó sor állt. Körbenéztem, majd megpillantottam egy táblát, amire nagy betűkkel ki volt írva: Sok szeretettel köszöntjük a gólyákat! - vagyis minket. Melléléptem, és minden teendőnk le volt írva. Még az is, hogy melyik karnak hol vannak a termei. Csak a gyengébbek kedvéért, többek között az enyémért is. A bejárati ajtóval épp szemben volt egy nagy lépcső, és azt írták arra lesz a titkárság. A legfelső emeleten volt, amit a lábaim bántak, de sebaj. Legalább megedződöm. Ott alá kellett írnom pár lapot, megkaptam a szekrényem kulcsát, majd nem sokkal később nagy nehezen megtaláltam az osztálytermet. Vettem egy nagy levegőt, és beléptem. A diákok elszórva ültek, volt aki már ismerte egymást, de a nagytöbbség egyedül gubbasztott az egyszemélyes padokban. A tanári asztalnál, ami a középső padsorhoz volt igazítva egy rövid szőke hajú, szemüveges nő ült, akit ha jól tudom Mrs Wright-nak hívnak. Legalább is a papíron ez állt. Az ajtó hangosan becsapódott mögöttem - gondolom a huzat miatt. A nőt épp megzavartam az adminisztrálásban, mivel még el sem indultam rám szegezte a tekintetét, és jókedvűen üdvözölt.

- Jó reggelt, kedves! - kiáltott egy nagyot, amitől majdnem szívrohamot kaptam. Igazi olasz típus.

- Jó reggelt! - próbáltam minél normálisabban mondani, de nem egészen sikerült, mivel az utóbbi időben pihentettem a hangszálaim. Az ablak felőli padsor volt számomra a legszimpatikusabb, ezért odasétáltam, és helyet foglaltam a harmadik széken. Előttem még nem ült senki, mögöttem viszont ült egy lány, aki nagyban rajzolt valamit. Nem akartam kiesni a padból a nagy nézelődések közepette, ezért nem is nyújtogattam a nyakam, hogy lássam mit rajzol, csak egy pillantást vetettem rá. Hosszú, barna haja több helyen is a szemébe lógott, és látszott rajta, hogy nagyon koncentrál, hogy jól sikerüljön a remekműve.

A táskámat a padra helyeztem, és kipakoltam belőle a tolltartómat, ami egy bárányos, szőrös darab volt a Nici-ből, egy füzetet a jegyzetelésre, és a mappámat a rajzaimmal együtt. Mikor gondosan elhelyeztem mindent hirtelen megcsörrent a mobilom az aktuális csengőhangommal, a Paradise City-vel. Pár tekintet rám szegeződött - főleg a fiúké. Én egy "sorry" pillantást küldtem feléjük, majd rámeredtem a képernyőre. Niall hív. Gyorsan megnyomtam a zöld gombot, és beleszóltam.

- Szia! - mondtam megint csak kissé rekedtesen, de utána megköszörültem a torkom.

- Hát te merre vagy? - kérdezte, és hallottam a hangján, hogy megkönnyebbült. Közben felálltam, és kifelé vettem az irányt, mivel nem akartam megosztani az egész osztállyal a beszélgetésünket.

- Szeptember 1-je van, nem rémlik? - nevettem el magam, közben becsuktam magam mögött az ajtót.

Hogy tetszett a rész?