2013. június 1., szombat

12. fejezet - Áttekintés és az első nap

Hali csajok!

Jelentem minden oké, megvagyok. Nem hiszitek el, de eddig ezt a rész vártam a legjobban, hogy megírhassam, most meg valahogy nincs ötletem. Na sebaj, összedobok valamit, azért remélem nem lesz olyan vészes. :D A jövőhéten valószínűleg nem lesz, mert szombaton szülinapozni fogok (sweet 14, haha), hétfőn pedig osztálykirándulásra megyek három plusz egy napra, de garantáltan jön majd egy a jövő utáni héten. Most pedig sipirc olvasni! ;)
Később: és most látom csak, hogy Louis szemszöge kimaradt! x_x Na, majd bepótoljuk! :D Sorry.

Kellemes olvasást kíván:
Nina
Pár héttel később - Szeptember 1.

Azóta, mióta kerüljük egymást Louis-szal, eltelt egy kis idő. Őszintén örülök, mert látom, hogy próbálkozik Eleanor-ral. Néha találkozik a tekintetünk, olykor én próbálom minél előbb lesütni a szemem. Néha viszont nem megy. Már valamelyest sikerült legyűrni magamban azt az éjszakát, igaz még mindig nem a legtökéletesebben, de hamarosan. És mindennek eljön a maga ideje.
Amúgy meg semmi különös nem történt. Talán annyi, hogy a srácok bemutatták nekem a város, tudom hol van a metró, a London Eye, és a suli is. Ma kezdődik. Te jó ég, azt hiszem életemben nem izgultam még ennyire. Vagy talán akkor, mikor a felvételin voltam, mikor az első napom volt a gimiben, mikor leérettségiztem, és megint mikor felvételiztem. Elég stresszes vagyok így utólag belegondolva.
A telefonomat hatra állítottam be, hogy keltsen. A szokásos alap jelzőhang szólalt meg a maximum hangerőn. Basszus! A lehető legmélyebb álmaimból keltett fel. Lassan elkezdtem az éjjeli szekrényemen tapogatózni, hátha fellelem azt a fránya mobilt. A fejemet semmi pénzért nem emeltem fel a párnáról, így vakon is ment. Sehogy se sikerült kisilabizálni hol találom a telóm, ezért inkább felemeltem a fejem, és úgy próbáltam megkeresni. Nem láttam sokmindent, de a nagy hunyorgások közepette azért sikerült megtalálnom, és kikapcsolnom azt a fülsiketítő zajt. Még egyszer utoljára visszadőltem az ágyba, majd egy nagy lélegzetet véve felálltam, és kijelentettem magamban, hogy indulhat egy új élet!
Lent a földszinten senki sem volt, mivel a srácoknak gondolom nem hatkor kezdődik a "műszakjuk", tekintettel arra, hogy ők "sztárok". Összedobtam magamnak gyorsan egy szendvicset, majd leültem az étkezőbe, és szépen, komótosan elmajszoltam. Közben csekkoltam az instagram-mot, és a twitter-t, az utóbbira csiripeltem egyet, ami így szólt:

"@Belle__Payne: Most kezdődik az új életem! #goodluckforme"

Egyébként amióta itt vagyok a követőim száma nőtt nyolccal (fiúk és Perrie, Danielle, Eleanor), plusz néhány ismeretlennel, akik - gondolom én - directionerek (vagy tudom is én mik) lehetnek, minden bizonnyal. Miután elfogyott a szendvics, kiszaladtam a konyhába, hogy a tányért elmossam. Már épp mentem volna vissza a szobámba, mikor szembe találtam magam egy morcos, gyűrött fejjel. Zayn volt az.
- Legközelebb halkítsd légyszíves lejjebb azt a hangerőt! - próbált kinyögni valamit.
- Rendben, ezer bocs! - próbáltam szánakozó fejet vágni, de olyan mókás volt, hogy nem is hiszem el. És ezért a fejért van oda nem tudom hány ezer lány.
- Tudod te milyen hangos volt? Szerintem ezt még Sydney-ben is hallották! - mondta, már kissé feldúltan.
- Jó, jó! Mondom, hogy bocsi! Legközelebb nem fordul elő!
Felsiettem a lépcsőn, és ahogy beértem a szobámba, kinyitottam a gardrób ajtaját. A szokásos kérdés merült fel bennem: Mit vegyek fel? Áááá, ez megőrjít! Tíz perce - ha nem több - álltam a nyitott ajtó előtt, és meditáltam, hogy melyik ruhám lenne a jó választás. Végül kicsit "ombrés" lett az összkép, ugyanis mind a pólón, mind a nacin volt egy kis színátmenet. Ezekhez egy kék cipőt választottam egy ugyancsak kék táskával. Összességben így nézett ki. Arra jutottam, hogy kenek fel magamra egy kis hegyi levegőt - vagyis sminket -, utána pedig indulhat a nap! Egy szempillaspirál és egy barna szemceruza mellett döntöttem. Rápillantottam az órámra, ami 6.45-öt mutatott. Még utoljára belenéztem a tükörbe - egész jól nézek ki.
Lent még mindig csak Zayn volt ébren, ezért elköszöntem tőle, és a lelkére kötöttem, hogyha valamilyen okból kifolyólag a többiek nem tudnák, hogy épp suliban vagyok, feltétlenül szóljon nekik.
Arra gondoltam, mivel 8-kor kezdődik a tanítás, hétkor elindulok, tíz perc mire elérek a metróhoz, az mire megjön, plusz odaér húsz perc, tíz mire elérek az egyetemhez. Ott még a beiratkozás, a papírok, és persze mire megtalálom a termet. És ami a legfontosabb a mosdót.
Tehát elindultam, és egész úton feszengtem. Már megint ideges és stresszes lettem. Nem siettem, tudtam, hogy időben ott leszek. Görcsöltem. Próbáltam ezt leküzdeni minden erőmmel, de nem jártam sikerrel.
Elértem a megállóhoz, majd a mozgólépcsővel elindultam a föld alá. Ez milyen költőien hangzott. Volt pár velem egykorú lány illetve fiú is. Vajon ők is épp az egyetemre tartanak? Annak kicsi az esélye. De sose lehet tudni. Úgy öt perce vártam, hogy jöjjön a szerelvény, majd felszálltam. Elfoglaltam egy nekem tetsző helyet, a táskámat az ölembe vettem, a lábaimat pedig keresztbe tettem. Előkotortam a zenelejátszóm, és hallgattam egy pár dalt. Többek között Lana Del Rey zenéje zúgott a fülembe, ezzel is próbáltam lenyugtatni magam.
Már majdnem továbbmentem a kelleténél, mikor - fogalmam sincs miért -, ránéztem arra a kijelzőre, ami a megállókat mutatja. Gyorsan felpattantam, épp hogy kilibbentem az ajtón, majd félreálltam, hogy eltegyem az iPod-om.
Nem sokkal utána beértem a suli elé. Szemügyre vettem az épületet, és megállapítottam: gyönyörű. Nem időztem sokat egy helyben állva - még valaki hülyének néz. Beléptem az ajtón, és rögtön az aulában találtam magam. Tágas volt, és csak úgy nyüzsgött a sok diáktól. Volt egy büfé is, ahol kígyózó sor állt. Körbenéztem, majd megpillantottam egy táblát, amire nagy betűkkel ki volt írva: Sok szeretettel köszöntjük a gólyákat! - vagyis minket. Melléléptem, és minden teendőnk le volt írva. Még az is, hogy melyik karnak hol vannak a termei. Csak a gyengébbek kedvéért, többek között az enyémért is. A bejárati ajtóval épp szemben volt egy nagy lépcső, és azt írták arra lesz a titkárság. A legfelső emeleten volt, amit a lábaim bántak, de sebaj. Legalább megedződöm. Ott alá kellett írnom pár lapot, megkaptam a szekrényem kulcsát, majd nem sokkal később nagy nehezen megtaláltam az osztálytermet. Vettem egy nagy levegőt, és beléptem. A diákok elszórva ültek, volt aki már ismerte egymást, de a nagytöbbség egyedül gubbasztott az egyszemélyes padokban. A tanári asztalnál, ami a középső padsorhoz volt igazítva egy rövid szőke hajú, szemüveges nő ült, akit ha jól tudom Mrs Wright-nak hívnak. Legalább is a papíron ez állt. Az ajtó hangosan becsapódott mögöttem - gondolom a huzat miatt. A nőt épp megzavartam az adminisztrálásban, mivel még el sem indultam rám szegezte a tekintetét, és jókedvűen üdvözölt.
- Jó reggelt, kedves! - kiáltott egy nagyot, amitől majdnem szívrohamot kaptam. Igazi olasz típus.
- Jó reggelt! - próbáltam minél normálisabban mondani, de nem egészen sikerült, mivel az utóbbi időben pihentettem a hangszálaim. Az ablak felőli padsor volt számomra a legszimpatikusabb, ezért odasétáltam, és helyet foglaltam a harmadik széken. Előttem még nem ült senki, mögöttem viszont ült egy lány, aki nagyban rajzolt valamit. Nem akartam kiesni a padból a nagy nézelődések közepette, ezért nem is nyújtogattam a nyakam, hogy lássam mit rajzol, csak egy pillantást vetettem rá. Hosszú, barna haja több helyen is a szemébe lógott, és látszott rajta, hogy nagyon koncentrál, hogy jól sikerüljön a remekműve.
A táskámat a padra helyeztem, és kipakoltam belőle a tolltartómat, ami egy bárányos, szőrös darab volt a Nici-ből, egy füzetet a jegyzetelésre, és a mappámat a rajzaimmal együtt. Mikor gondosan elhelyeztem mindent hirtelen megcsörrent a mobilom az aktuális csengőhangommal, a Paradise City-vel. Pár tekintet rám szegeződött - főleg a fiúké. Én egy "sorry" pillantást küldtem feléjük, majd rámeredtem a képernyőre. Niall hív. Gyorsan megnyomtam a zöld gombot, és beleszóltam.
- Szia! - mondtam megint csak kissé rekedtesen, de utána megköszörültem a torkom.
- Hát te merre vagy? - kérdezte, és hallottam a hangján, hogy megkönnyebbült. Közben felálltam, és kifelé vettem az irányt, mivel nem akartam megosztani az egész osztállyal a beszélgetésünket.
- Szeptember 1-je van, nem rémlik? - nevettem el magam, közben becsuktam magam mögött az ajtót.

Hogy tetszett a rész?

4 megjegyzés:

  1. Anyám de jó lett!!!!!! :) De miért pont most kellett abbahagyni?? SIESS!!!

    -Rozamunda

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszi :D Akkor ahogy beszéltük, szerintem pénteken érkezik a rész ;)) <3

      Törlés
  2. Ez nagyon jó rész lett már régóta vártam az új részt de ugy láttom megérte.5/5

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm szépen, nagyon aranyos vagy :) Köszi a feliratkozást! :DD

      Törlés