2013. június 30., vasárnap

14. fejezet - Pánik?


Hali csajok!

És megint tökre szégyenlem magam, mert papolok itt, hogy milyen rohadt sűrűn fogom hozni a részeket, aztán egy hét múlva meg idetolom a képem. Sajnálom, viszont most nyomós okom volt rá, hogy ne írjak, mert Olaszországban voltam, ahol nemigen volt net, úgyhogy most megpróbálom összeszedni minden gondolatomat, és egy nagy szófosás - már elnézést - keretében megírni az új részt! :D
+ Ne felejtsétek el, hogy mostantól Bloglovin'-on tudtok követni, aki szereti, olvassa a blogomat, annak mindenképpen ajánlom figyelmébe!
Kellemes olvasást kíván:
Nina
Louis szemszöge

Ballad of Dwight Fry
Őszintén: megbántam amit tettem. Nem lett volna szabad erőszakoskodnom Belle-lel, de ez is csak rám jellemző. Egyszerűen annyira elvarázsolt, hogy nem tudtam magam kordában tartani, és abban a pillanatban az sem érdekelt, hogy Ő mit szeretne. Nem néztem sem az Ő érdekeit, sem az enyémeket. Miután kidobott volt időm gondolkozni, és beláttam, hogy hibáztam. Megbántottam. Most még inkább igyekszem, hogy Neki ne okozzak fájdalmat. És igen, megpróbáltam újrakezdeni Eleanor-ral. Bevallom, nem lelkesedtem először, de jobban végiggondolva a dolgokat ez lesz így jobb. Mivel ha kiderülne, hogy akár egy ujjal is hozzányúltam Belle-hez, akkor nem én szívnék érte, hanem Ő. Mivel Ő volt az, aki idejött és fenekestül felforgatta az életünket, a lányok nem rám, hanem Rá haragudnának, amiért kitúrta Eleanor-t, a rajongókról pedig nem is beszélve. Komolyan néha nem értem a directionereket. Szeretem őket meg minden, de néha annyira képesek felfújni dolgokat, és még azt is elképzelem, hogy szerveznének egy olyan eseményt, hogy "nyírjuk ki azt a cafkát", vagy valami ilyesmit.
A lényeg pedig: megbántam. Most igyekszem helyrehozni azt, amit elrontottam, és igyekszem semmiféle kapcsolatba sem lépni Vele. Nehéz lesz.

Isabelle szemszöge

Lassan egy hete, hogy elkezdtem a sulit, amit nagyon megszerettem. Effie-vel tök sokat beszélgettem, kiderült, hogy csomó mindenben hasonlítunk (mondjuk ő nem szereti a Kiss-t, de mindegy), és érdekes egyszer sem akart eljönni hozzám és a fiúkhoz. Arra gondoltam, hogyha valaki megtudja, hogy az én bátyám Liam, csak azért fog velem jópofizni, hogy a srácok közelébe juthasson. Jelenleg csak Effie az, akivel rendszeresen dumálok, és ő úgy tűnik nem ilyen fajta. Amúgy meg Twitteren és Instagrammon is bekövettük egymást, de ez már részletkérdés.
Az a bizonyos nap sem volt az átlagosnál eltérő. Minden jól ment, a suliban már elkezdtünk "tanulni" (festegettünk), egészen, amíg haza nem indultam, és be nem mentem metróba.
A szerelvény csak hét perc várakozás után érkezett meg, én pedig már tűkön ültem, hogy végre haza tudjak menni. Szokásos módon megvártam, hogy az emberek kitolakodják magukat, majd mikor nem volt akkora tömeg az ajtónál én is befáradtam. Mint mindig egy ülést elfoglaltam, majd csak meredtem magam elé. Velem szemben egy férfi állt: szakadt ruházattal és úgy tizenöt évvel idősebb lehetett nálam. Nem bámultam, épp, hogy csak végigmértem, majd elkaptam a tekintetem, mert láttam, hogy ő is engem néz. Ettől kirázott a hideg, ezért próbáltam elterelni a gondolataimat, ezért a zsebemből kivettem az iPod-om, a fülest bedugtam a fülembe, és benyomtam Alice Cooper egyik dalát.
Próbáltam kerülni a kontaktust, de annyira feltűnő volt, hogy néz, muszáj volt akár csak egy pillanatra is rásandítanom. Egy másodperc elég volt hozzá, hogy nagyjából leolvassak valamit a képéről. Gúnyosan mosolygott, és totál olyan mint valami perverz. Ebből semmi jó nem sülhet ki! Éreztem, hogy kezdem szaporábban venni a levegőt, és komolyan fogalmam sem volt, hogy mitévő legyek. Szálljak ki? De még azért annyira nem ismerem a környéket. Nem, követne. Egy kicsit feljebb nyomtam a hangerőt, hogy minden háttérzajt kiszűrjek. Már csak egy megálló! Próbáltam egyenletesen lélegezni, de sehogy se ment. Leszegezett fejjel bámultam az ölemben lévő táskát, és már annyira féltem, hogy szétvetett az ideg. Komolyan, mit fog csinálni velem? Megerőszakol? Vagy inkább a zenelejátszómra vagy a telefonomra fáj a foga? Vagy mégis inkább rám?
Éreztem, hogy a metró fékez, majd szépen lassan megáll annál a megállónál, ahol nekem ki kell szállnom. Az volt a tervem, hogy majd a tömegben elvegyülök, és akkor talán nem fog követni. Azonnal felpattantam, és az ellenkező irányba indultam el, majd a legközelebbi ajtón távoztam is. A lehető leggyorsabban szedtem a lábamat, hogy végre kiérjek ebből az isten verte aluljáróból. Itt nincs semmi emberi. Csupán részeg, morbid görények (mármint "emberek") és néhány zsebtolvaj. Gyorsan felpattantam a mozgólépcsőre, és próbáltam utat törni magamnak a tömegben. Annyian voltak, hogy hirtelen azt érzetem Kínában vagyok. Siettem ahogy csak tudtam, a lépcsőfokokat kettesével vettem. Néha-néha hátra pillantottam, követ-e valaki, de a nagy tömegben felesleges volt, hiszen egy arcot nem bírtam kivenni. Mikor végre kiértem hirtelen megcsapott egy hideg fuvallat, és egyszerre ezer esőcsepp hullott rám. Még ez is.
Próbáltam olyan úton menni, ahol könnyen el lehet veszíteni az embert, egy ideig sikerült is, azonban ahogy egyre beljebb mentem a városba, arra lettem figyelmes, hogy eltévedtem. Egy viszonylag szűk utcában voltam, mikor lépteket hallottam, majd egy férfi alakot pillantottam meg. Itt vesztettem el a fejem. Egyszercsak rohanni kezdtem, amerre csak tudtam, fogalmam sem volt arról hol vagyok éppen, de abban a pillanatban az volt a legfontosabb, hogy lerázzam magamról ezt az illetőt. Annyira eluralkodott rajtam a pánik, hogy éreztem, ahogy kihűlt arcomon szintén hideg, már szinte fagyos, kövér könnycseppek folynak le. A fülemben még mindig Alice Cooper üvöltött (már nem csak azért, mert hangos volt - egyébként is kiabált), nekem meg a szapora lépteim átváltottak rohanásba.
Hirtelen megtorpantam, mert eszembe jutott valami. Illetve valaki. Liam! Ő talán segíthet. Nem sokat voltam egyhelyben, már siettem is tovább, közben a kissé elázott táskából próbáltam kihalászni a mobilom. Megtaláltam, majd tárcsáztam is. Még mindig szipogtam, és pityeregtem, mikor felvette.
- Liam? - kérdeztem elcsukló hangon.
- Nem, Liam nincs itt. Louis vagyok. - hallottam a hangját. Bár nem akartam vele beszélni, örültem, hogy valaki legalább beleszólt a telefonba. - Van valami baj?
- Nem...Vagyis igen...Nem tudom. Gyere értem kérlek! - sírtam el magam már véglegesen. A hangom annyira erőtlen volt, hogy már magamat kezdtem sajnálni.
- Hol vagy? - kérdezte már ő is bepánikolva.
- Nem tudom. Csak gyere értem, jó? - hagyott el véglegesen az erőm.
- Jó, indulok! - kiáltotta diadalmasan, majd kinyomott.
Még egyszer hátranéztem, és megint megpillantottam az alakot, aki követ. Újból rohanni kezdtem. Az eső zuhogott, mintha dézsából öntenék, nekem a szememből is záporoztak a könnycseppek, az idegességtől már remegtem is, és ami a legrosszabb a nagy rohanásban leizzadtam, úgyhogy az egyik pillanatban vacogtam, úgy fáztam, a másikban pedig majd' megsültem. A fülhallgatóm már nem a fülemben volt, még a pulcsimon (mert csak egy pulcsi volt rajtam) lifegett, de az sem izgatott, ha elhagyom.
Vagy öt perce bolyonghattam a már szinte kihalt városban, és egyre az az érzésem támadt, hogy valaki még mindig jön utánam, egyre közelebb ér hozzám, én pedig futok amennyire csak tudok, de előbbre nem haladok. Borzasztó érzés volt. Úgy tűnt az egész, mintha több óra lenne, az idő azonban nem telt olyan gyorsan.
Mikor befordultam az egyik utcába, körbekémleltem merre tudnék menni, de mivel egy zsákutca volt, semerre se tudtam. Hirtelen lerogytam a koszos, elázott betonra, és egy ház falának támaszkodtam. A lábaimat felhúztam a kezemet rájuk helyeztem karba tévve a fejemet pedig lehajtottam. Még mindig rosszul éreztem magam, csak úgy dőltek a könnycseppek a szememből, és ahogy a karomra hajtottam a fejem, éreztem, hogy az egész fejem szó szerint lángol. Már az sem érdekelt, hogy az a perverz mit fog csinálni velem, egyáltalán követett-e, vagy csak képzeltem.
Fogalmam sincs mennyi ideje könnyeztem össze a ruhámat, mennyi ideje dőltem neki a falnak, ami valószínűleg le volt vizelve valami kutya által, mennyi ideje felrengek az eső áztatta aszfalton. Az egyik pillanatban egy kéz szorítását éreztem a karomon. Ennyi volt, kész, vége! Eljött értem, hogy megerőszakoljon! Azonban mikor félve felpillantottam egy ismerős arc nézett vissza rám, és látszott rajta, hogy nagyon meg van ijedve. Egyrészt attól, hogy így lát (zuhog az eső, nekem meg a bőgéstől bedagadt a szemem), másrészt pedig az ominózus telefonhívással.
- Louis! - borultam egy kis habozás után a nyakába. Szerintem kicsit meglepte a dolog, hogy a sok heti hallgatások után csak így "üdvözlöm", de nekem ez természetes volt. Elvégre szeretem őt vagy mi.
Segített feltápászkodni a földről, majd mikor biztosan álltam a lábamon, újra magamhoz szorítottam. A testem szinte teljesen kihűlt, jó volt érezni az ő testmelegét. Akkor teljes mértékben azt éreztem, hogy biztonságban vagyok. Egy kicsit felemeltem a fejem, majd eltoltam magamtól és gyönyörű kék szemeibe néztem. Szerencsére nem volt olyan magas hozzám képest, így nem kellett arccal felfelé néznem. Csak bámultam őt egy ideig, majd közelebb hajolt, és hosszan megcsókolt.

Hogy tetszett?

5 megjegyzés:

  1. Nekem nagyon tetszik,sies a kövivel :)

    VálaszTörlés
  2. Jujj!!!!! Nagyon nagyon jó lett!!!!!!!! Eléggé féltem mi lesz Bell-el. :D Nagyon ügyi vagy mint mindig ;) Siess darling!! :))

    xxRozamundaxx

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszi :))) és okidoki megpróbálok sietni :DD

      Törlés