2013. május 10., péntek

8. fejezet - Egy őrült délután

Tumblr_ml3ku8e0ky1rdqsx6o1_500_large

Boldogan ugrottam ki a kocsiból, és úgy vettem észre, hogy a többiek is hasonlóan fel voltak dobva. És akkor így nyolcan sétáltunk a kasszához, ahol vettünk mindenkinek egy-egy jegyet, majd besétáltunk a parkba.
- Szerintem menjünk máris a büfébe! - kiáltott Niall, majd intett, hogy kövessük. Mi csak röhögve nézünk egymásra, mivel eszünk ágában sem volt követni. Niall mikor észrevette, hogy senki sem követi, megfordult és újra megszólalt: - Na, mi lesz már? Mire vártok, csodára? Az csak a büfében van, úgyhogy nyomás! - kalimpált a kezével, és jelzett, hogy induljunk már.
- Nem vagy te normális! Noormáális?! - hadonászott Louis a kezével, amivel arra akart utalni, hogy Niall nem komplett. Mi lányok meg csak magunkban kuncogtunk.
- Oké, akkor mit nézzünk meg elsőként? - tette fel a kérdést Liam.
- Szerintem menjünk dodzsemezni! - adott egy ötletet Perrie, és úgy tűnt mindenki egyet ért vele, kivéve Niall-t, aki még mindig a büfés incidens miatt duzzogott.
- Nyugi, haver! Utána elmegyünk veled a kajáldába! - veregette meg Zayn Niall hátát. Ettől a mondattól a fiú máris jobb kedvre derült, és elindultunk a dodzsemek felé.
Egy fedett helyiséghez értünk, ahol max hangerőn üvöltött Pitbull Don't stop the party c. száma. Beálltunk a sorba, majd úgy egy öt perc múlva már mehettünk is. Kétszemélyes kocsik voltak, én Liam-mel ültem egybe, Zayn Perrie-vel volt, Eleanor Danielle-lel és végül Niall volt Louis-szal. Én még be sem kötöttem az övemet, mikor Zayn nekünk hajtotta a kis autóját, ami akkorát csattant, hogy majdnem kirepültem belőle.
- Hééé! - kiáltott Liam, majd beletaposott a gázba, és elindultunk Perrie-ék nyomába. Zayn úgy röhögött, mint egy kisgyerek, Perrie is nagyban vigyorgott, Danielle és Eleanor azt próbálta megfejteni, hogy hogyan működik a kocsijuk, Louis és Niall is már száguldozott. Az utóbb említettek annyira kikapcsolódtak, hogy szinte mindenkinek, még minden falnak is nekimentek, plusz elgázolták a lányokat.
- Barom! - cseszte le Eleanor barátját, majd sértődötten elkezdett a leglassabb sebességgel menni. Még zötykölődtünk egy darabig, majd lefújták a menetet, így ki kellett szállnunk a kocsikból.
- Huh, ez nem volt semmi! - fújtam ki magam. A többség együtt érzett velem, kivéve Eleanor-t, aki nagyon megharagudott Louis-ra, bár nem is tudnom miért. Lou odament hozzá, és megvigasztalta egy csókkal, amitől Eleanor megbékélt.
Mint, ahogy ígértük elkísértük Niall-t a büfébe, ami nem volt nagyon messze a dodzsemtől. Niall már törzsvásárló volt a kajáldában, így csak kérte a "szokásost", ami egy óriás hotdog volt kólával.
- Megvagyok! - szólt tele kézzel, és tele szájjal, mi csak nevettünk egyet, és Zayn kérésére a hullámvasút felé vettük az irányt. Út közben elsétáltunk egy hatalmas oszlop mellett, amire felhúzták az embereket, és ott lógatták őket. Hallottam a többiek jajveszékelését, és azt vontam le belőle, hogy álmukban sem szállnának fel rá. Közben megérkeztünk a hullámvasúthoz. Niall még gyorsan befalta a szendvicsét, majd beültünk egy-egy kocsiba, ami megint csak kétszemélyes volt, itt viszont a felállás ez lett: Louis és Eleanor, Liam és Danielle, Perrie és Zayn, végül én mentem Niall-lel. Őszintén reméltem, hogy nem fog lehányni azután a sok kaja után, de talán jobb, ha mellette ülök, mintsem, hogy előtte. Szegény Zayn. Nem kellett sok, hogy elinduljunk, a "vonat" nagyon gyorsan haladt, és annyi kanyar volt benne, hogy egyszer jobbra, másszor pedig balra dőltünk. Volt benne egy hurok, is, úgyhogy fejjel lefele is láttam már a világot. Eleanor elég viccesen sikítozott, a többiek nagyjából csendben voltak, ahogy én is. Mikor leszálltunk mindenki szédelegve és mosolyogva lépett ki a vagonból.
- Na, asszem én okádok! - fogta a hasát Niall, és azt színlelte, hogy mindjárt kidobja a taccsot.
- Megyünk még egyszer? Ez rohadt jó volt! - ujjongtam, majd a többiek nagy nehezen beleegyeztek. Így mentünk még egy kört, amit megint nagyon élveztem. Már láttam a srácok arcán, hogy nekik ennyi elég volt, és, hogy meglehetősen elszédültek, de nekem még mindig nem volt elég. - Ki jön velem még egy kört? - kérdeztem játékosan, majd akadt egy jelentkező.
- Én benne vagyok! - tette fel Louis a kezét vigyorogva. Úgy láttam a többiek nem lelkesedtek annyira az ötletért.
- Oké, akkor ti menjetek, mi megyünk tovább! - szólalt meg először Danielle. - Aztán majd valahol összefutunk - legyintett.
- Indulhatunk? - néztem rá Louis-ra, aki válasz képpen beült az egyik kocsiba. Helyet foglaltam mellette, és pár perc múlva már indultunk is. Láttam az arcán, hogy neki is nagyon tetszik, és amit a legjobban élvezett az a hurok volt. Mikor megint a végére értünk, rákérdezett, hogy szeretnék-e még menni, én persze boldogan elfogadtam az ajánlatát. Még háromszor felültünk a kis "vasútra", ami egyre jobb volt.
- Na, most már hagyjunk mást is sorra kerülni! - nyökögtem, és bocsánatkérő tekintettel néztem a már húsz perce váró apukára és két kislányára. Louis kiszállt a kocsiból, majd én következtem, de ahelyett, hogy elsétáltam volna, megbotlottam a vagon aljában. Szerencsére nem estem pofára, mivel egy kéz "megtartott". Lassan néztem fel rá, és láttam, hogy ő is épp a tekintetemet keresi. Hirtelen kaptam el a tekintetemet, és láttam, hogy ő is veszi az adást. Gyorsan leporoltam magam, majd szerényen rámosolyogtam, jelezve, hogy mehetünk.
- Na, akkor megyünk valahova, vagy megkeressük a többieket? - kérdeztem.
- Szerintem menjünk valahova. - utánozott engem, amin én csak röhögtem.
- Oké, akkor szellemvasút? - kérdeztem.
- A hullámvasút után? Inkább válasszunk valami "lájtosabb" szerelvényt! - tiltakozott.
- Szerintem te inkább beijedtél! - ugrottam elé, és olvastam a képére. Ő csak sértődötten nézett rám, majd belém karolt, és nagy fordulatot véve a szellemvasútot céloztuk meg.
Egy jó nagy épület volt, amiből farkasüvöltés hallatszott, ami többé-kevésbé elnyomta a többi állomásból szűrődő zenéket és zajokat. Besétáltunk, majd helyet foglaltunk, és szinte azonnal odajött hozzánk egy segéd, majd bekötötte a biztonsági öveinket, és egy "Bátorság!" mondattal sugallta, hogy "élvezni" fogjuk. Kikerekedett szemekkel néztem a mellettem ülő Louis-ra, aki ugyanúgy megdöbbent, mint én. Hirtelen elindultunk, és éreztem, hogy hosszú út vár ránk. Először pókokat lógattak a nyakunkba, majd néhány szellem összeborzolta a hajunkat, utána egy múmia esett az ölünkbe, amit én gyorsan kihajítottam, majd jöttek a vámpírok, a zombik, és még sok más ijesztő teremtmény. Mikor végre vége lett, gyorsan kiszaladtunk, mert asszem mindketten kellőképpen besz*rtunk. Egymásra néztünk, és mikor megpillantottuk egymás ijedt fejét egyszer csak hatalmas röhögésben törtünk ki. Megtárgyaltuk, hogy a következő állomás az Elvarázsolt Kastély lesz, így oda is gyalogoltunk. Valami mókás zene szólt, ami nagyon jó összhatást keltett a kastély kinézetével együtt. Bementünk az ajtón, amin alig fértünk be, mivel elég apró volt, majd egy futószalaghoz értünk. Louis bátran előre ment, de ahogy rálépett a mozgó szalagra, rögtön eltanyázott egy "B...meg" kíséretében. Én épp röhögni próbáltam, de magával rántott, így én is a földön kötöttem ki, ahol befejeztem a megkezdett nevetést. Tovább menve volt néhány tükör, ami nagyon vicces volt, majd volt egy rúd, ahol fel kellett mászni, és Louis nagyon fantáziával teli arccal bámulta, ahogy felszerencsétlenkedem magam, de utána én is jól kinevettem őt, mikor ő következett. A vár után benéztünk még néhány házba, például egy körhintára, még egy hullámvasútra, ami kisgyerekeknek való. Louis kérésére benéztünk egy jósnőhöz is, ami elég bizarr volt.
- Sziasztok kedveskéim, foglaljatok helyet! - köszöntött a banya mézes-mázos hangon. - Jósolhatok nektek? - kérdezte. Nem, azért jöttünk, hogy fejen álljon! Persze, hogy jósoljon! Mi csak bólintottunk, majd kérte, hogy nyújtsuk oda neki a kezünket, majd megfogta, és a tenyerünkbe kis köröket rajzolva csukott szemmel mormogva összpontosított. - Igen, látom! - fejezte be, majd ránk nézett. - Még jobban egymásra találtok, de ehhez több időt kell eltöltenetek egymással! - mondta.
- Ööööm, ez valami félreértés lesz! - tiltakoztam.
- Miért aranyom? - hitetlenkedett a nő.
- Azért, mert mi nem is járunk. Hogyan találnánk még jobban egymásra? Mi csak barátok vagyunk! - álltam fel és védtem meg az igazam.
- Hát akkor nagyon egyszerű, össze fogtok jönni! - mondta megint az asszony.
- Nem, az nem lehet! Neki barátnője van! - mutattam a mellettem ülő Louis-ra. - Azt hiszem mi most megyünk! - rángattam fel a fiút a székből, és kimentünk a helyiségből.
- Oké, ez fura volt! - ébredt fel a döbbenetből.
- Kicsit? - néztem rá, majd sóhajtottam egyet. - Nem szeretnél felmenni oda? - kérdeztem, majd arra az oszlopra mutattam, amit az elején láttam, és ahol ott lógtak az emberek. Louis rám nézett, majd elmosolyodott, és elindultunk az oszlop irányába. Kicsit várni kellett a következő menetig, de nagyon megérte. Úgy húsz méter magasban voltunk, ahol beláttuk egész Londont. Gyönyörű volt. Sajnos csak öt percig élvezhettük a magasban lógást, mivel leengedtek. Tovább sétáltunk, majd egy céllövöldénél kötöttünk ki.
- Dobok magamnak egy tigrist! - szólaltam meg, majd megfogtam egy labdát, és a gondosan beállított konzervdobozokra céloztam, majd eldobtam. Az egyik a tetején lerepült, de a többi ugyanúgy maradt. Ciccegtem egyet, majd Louis elvett egy lasztit, és jól leoltott.
- Lekvár! - mosolyodott el, majd megcélozta a dobozokat, és lőtt. Neki három repült le az ötből.
- Gyerünk, fiam! Szerezd meg a kislánynak a tigrist! - biztatta az öregember, aki a céllövöldét vezette Louis-t. A fiú egy újabb emelvényhez lépett, és egy új labda kíséretével az összes öt dobozt ledöntötte.
- Juhúú! - ugrottam kettőt, majd a bácsi odanyújtotta nekem a legnagyobb tigrist, ami majdnem akkora volt, mint én. Hálásan néztem Louis-ra.
- Köszi! - túrtam bele a hajamba, majd elindultunk valamerre. Nézelődtünk erre-arra, majd Louis kérésére megálltunk a fagyis előtt.
- Kérsz? - kérdezte. Én válaszul csak felemeltem a plüsstigrist, jelezve, hogy tele van a kezem, így nem tudok fagyit enni. Ő csak bólintott egyet.
- Jó, akkor egy répás fagyit szeretnék! - nézett az eladó csajra, aki elég furán nézett ránk.
- Nincsen répás ízű fagyink! Viszont van epres, csoki, vaníliás... - sorolta volna, de a fiú közbeszakította.
- Nincs répás fagyi? Milyen hely ez? Be fogom perelni! - fenyegetőzött, és majdnem elröhögte magát, de próbált nem kiesni a szerepéből. - Nem is kérek semmi! - sétált el sértődötten. Bele sem merek gondolni, mit érezhetett az a lány. Egy dilis fiú, aki répás fagyira éhes, és egy lány, aki egy akkora plüsstigrissel császkál, mint saját maga.
- Miért csináltad ezt? - néztem rá mosolyogva.
- Mert, ha te nem eszel, akkor én sem! - nézett rám, de nem figyelt előre, ezért majdnem elgázolt egy kislányt. - Jajj, ne haragudj! - próbálta vigasztalni.
- Miért nem nézel a lábad elé? - kérdezte a copfos lány, aki úgy hét éves lehetett, és a kezében egy nyalókát tartott. Durcásan nézett Louis-ra, majd egyik pillanatról a másikra a tekintete ellágyult, és inkább kiváncsian nézett a srácra. - Úristen! Te vagy Louis Tomlinson! - kiáltotta még egy kicsit halkan.
- Neee! Psszt! - tette Louis a mutató ujját a lány szájára, de úgy tűnt nem használ.
- Te vagy Louis... - kezdte megint.
- Veszek neked még egy nyalókát, csak maradj már csöndben! - próbálkozott megint.
- TE VAGY LOUIS TOMLINSON! - ordította el magát a kislány, ami nagyon furcsa volt, mert nem is tudom, hogy jöhet ki egy ilyen kis teremtményből ilyen nagy hang. Louis segítségkérően nézett rám, miközben láttam, hogy a többi ember tekintete ránk szegeződik, és úgy tizenöt fiatal lány egy emberként rohanni kezdett felénk. Louis megragadta a kezem, és maga után vonszolva rohantunk. Vajon hol lehetnek a többiek?

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése